Menekülnek az emberek, onnan, ahol háború dúl, a nyomor és az éhség is mindennapos. Van, aki a túlélésért vagy egy biztosabb jövőért vág neki az ismeretlennek. Vegyes a kép, kavarognak az indulatok. Hányszor és hányszor kellett embereknek, köztük magyaroknak is menekülniük, hátrahagyva mindenüket, szülőföldjüket. Mintha ezekről elfeledkeztek volna az emberek.
Robog velem a vonat. Évtizedek peregnek le előttem néhány perc alatt. Filmkockák keverednek a jelennel. Alig lehettem négy és fél éves. Dúlt a forradalom, 1956-ot írtak akkor. Néhány apró morzsára emlékszem, ami mára egésszé állt össze. Többfiókos konyhaszekrényünkben fogytán volt a kenyér. Apám elindult beszerzőútra a városba. Akkor nem értettem, mitől féltette anyám, amikor elment. Ritkán fordult elő, mikor szüleim azt mondták, hogy holnapra is kell a kenyér, abban az időben azonban többször is előfordult. Megéreztük, hogy valami számunkra felfoghatatlan állapot uralkodott közvetlen környezetünkben. Az idő múlásával tisztábbá vált a kép. Herényből Ausztriába, a szünösei major irányába volt akkor a legrövidebb és viszonylag biztonságos út a menekülésre. Egy hétköznapi délután egy budapesti házaspár két gyermekkel kopogtatott be hozzánk. Rövid beszélgetés zajlott a felnőttek között. Mi, gyermekek, nem lehettünk jelen, a másik szobában ismerkedtünk egymással. Az éjszakát nálunk töltötték. Kora reggel indultak, de hogy hová és miért, azt akkor még nem tudtam. 1958 nyarán Svájcból csomagot kaptunk szűkszavú levél kíséretében. Látszott, hogy azt előzőleg felnyitották. Benne csokoládé, néhány játék, déligyümölcs és gyermekruha. A játékok között volt egy igen érdekes is. Egy karácsonyi hangulatot árasztó tárgy. Meg kellett mozgatni és a fenyőfára szépen esett a fehér hó. Aztán többé nem hallottunk a családról.
Talán ha Európa helyén kezelné az újkori népvándorlást, biztosan lehetne jó megoldást találni. Jelenleg úgy tűnik, hogy menekültügyben nincs kiforrott és átgondolt elképzelés.
Lehetséges, ha a szívünkre is jobban hallgatunk, minden sokkal hamarabb megoldódik.
Adj többet magadból, Európa!
György István Péter
