Örül, hogy nő létére ilyen kiválóan teljesít, dicsérte meg Márki-Zay Péter az előválasztás során Dobrev Klárát. Nem pontosan ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Ebből is látszik, ha ilyen rendes ember ezt képes mondani, milyen mélyen elraktározva élnek bennünk az előítéletek. A nők évszázadok óta harcolnak az egyenjogúságért, sokat haladtunk előre, de mostanában néha azt érzem, rückvercbe kapcsoltunk, miközben persze vannak kiugró teljesítmények, hogy ne mondjam, túlteljesítések.
Már az én anyám is szabadabban élt nő létére, mint például a nagyanyám, annak ellenére, hogy megmondták neki, férjhez kell mennie az apámhoz, ha az megkérte a kezét, mert úgy illik, visszavárni a katonaságból és férjhez menni. Közben aztán megjött a bátorsága és elvált, de még a halálos ágyán is beszélgetett apámmal. Engem már szabad szellemben nevelt, nem tanított meg főzni például és egyáltalán nem erőltette a hagyományos női ügyességeket, miközben ő még gyönyörűen horgolt, kötött, varrt, gyöngybetűkkel írt stb. Hagyott olvasni, életpályát választani és mindenben támogatott átvállalva tőlem nagyon sokszor a gyereknevelést és a háztartást. Miközben azért nyilván meg volt a véleménye erről az egészről, amibe belelavíroztam magam, mert hiába szenvedett ő is az előítéletektől, hányszor elmondta, hogy az ő – különben nagyon rendes – édesapja azt mondta az édesanyjának, te neveld a lányodat, én meg nevelem a fiamat. Szenvedett tőle, ugyanakkor benne is megvoltak ezek az évszázados szerepleosztások, amiktől nagyon nehéz megszabadulni.
Még ma is kevesebbet keresnek a nők ugyanabban a pozícióban, mint a férfiak, nem csak nálunk, de az Európai Unióban is. A magasabb státuszú, jobban fizető tevékenységekbe nehezebben kerülnek be, nyilván azért is, mert rájuk hárul a gyereknevelés vagy az idősebb családtagok ápolása, ezért sokan dolgoznak részmunkaidőben. Meg egyébként is hagyománya van annak, hogy a sok munkával járó másodhegedűs szerepet osztják ki rájuk.
Pedig rugalmasabban kellene kezelni ezt a szerepfelosztást nők és férfiak között, mert mind a két nemben vannak különféle személyiségek, vannak, akik a háttérmunkában érzik jól magukat, mások pedig vezetőként érvényesülnek jobban.
Valahol a gyereknevelésnél kezdődik, amikor a lányunkat ugrasztjuk, ha segíteni kell takarítani, teríteni stb. A fiunkat ilyen szempontból békén hagyjuk. Mert hagyományosan így alakult ki, hogy a nők főznek, mosnak, vasalnak, takarítanak, a férfiak meg fát vágnak, füvet nyírnak, földet művelnek, házat építenek. De a városi férfiaknak nincsenek már ilyen feladataik! No, jó, a városi nőknek is könnyebb gépesített háztartással rendet tenni, de akkor is. Kit stresszel például az óvodák és napközik munkaideje, zárása legjobban? Többnyire a nőket, nekik kell odaérni zárásra a gyerekért és elsősorban nekik kell otthon maradni vele, ha beteg.
Mindebből, amit mondani akarok az az, hogy ősanyáink nem a legjobban gondolták ki ezt az emancipációt. Mert igaz, hogy nő létére tanulhat az ember gyereke, eljárhat dolgozni, szavazhat, de azért a háziasszonyi teendőket sem ráztuk le, holott lássuk be, rendes háziasszonynak lenni az aztán valódi „full time job”. Pontosabban fogalmaznék, ha azt mondanám, elvárják tőlünk a mai világban, hogy keresetünk, nyugdíjunk legyen, hogy hozzájáruljunk a család fenntartásához pénzzel is a háztartási munkán kívül. Ugyanakkor árnyalja a képet, hogy én legalábbis, különösen most, hogy már van sok szabadidőm, nagyon boldog vagyok, ha jót főzhetek a családnak és ha ránk bízzák az unokát, ha csak pár órára is. Tényleg kódolva van bennünk ez az egész családösszetartás, ami ellen nem is kellene hadakozni még a megveszekedett feministáknak sem.
Akkor mi a megoldás? Szerintem segít, ha nem csak a lányainkat, de a fiainkat is megtanítjuk a házimunkára. Ha már azzal cukkoljuk a lányokat, „hogy találsz így férjet”, akkor mondjuk a fiúknak is: „hogy találsz így feleséget, ha még főzni se tudsz”!
