Közérzet / Életmód · 2015.06.09.

Egy veszprémi nő, aki világgá ment

Miért kellene nekem az államapparátust tömni? – teszi fel a költői kérdést Kovacsik Gyöngyi, aki Veszprémből eljutott a szerbiai hegyekbe és időnként stoppal akár Koppenhágába is. Márait idézi, mert most már ő is tudja, miért oly szomorúak „általában a gazdagok”.

Sorozatunkban a pénz nélküli élet különböző formáit mutatjuk be. Első történetünk hőse Kovacsik Gyöngyi veszprémi informatikus, aki – miután tönkrement a házassága és munkát sem kapott – elindult világgá. Eredetileg a tengerhez igyekezett, egészen konkrétan Montenegróba, azonban megállt egy kis szerbiai faluban és ott maradt. Három éve ott él, többnyire pénz nélkül, valamiféle sajátos cseregazdálkodásban.


Gyöngyi mindig is rugalmasan alkalmazkodott a körülményekhez, a balkáni háború sodorta Veszprémbe 1992-ben a férjével és kisfiukkal együtt. Második fiuk már itt született. Harmincnyolc-negyven éves koráig nem volt gond Gyöngyinek munkahelyet találni, egyik cég tönkrement vagy kirúgták, talált másik munkát. Utoljára, 2003-ban az IBM-nél dolgozott Székesfehérváron programozóként, előtte sok mindent csinált, újságot is tördelt, nyomdai előkészítést vállalt. Mindig nagyon gyors volt és brutálisan őszinte. Adódtak konfliktusai, az egyik munkahelyén például, miután pikk-pakk megoldotta a feladatot, közölte főnökével, hogy ő vállalkozóként megcsinálta, amire szerződött, nem ül ott tovább fölöslegesen a látszat kedvéért, inkább hazamegy. Már az iskolában is ez volt a baja, hogy nagyon gyorsan megírta a dolgozatot, utána a többieknek súgott vagy unatkozott – meséli.

Gyöngyi tehát fogta magát és kivonult a szerbiai hegyekbe, három éve egy Visoka nevű község fölött él 1200 méter magasan egy málnatermesztő kis falusi közösségben. Bár informatikus, de negyvenévesen már nem kapott munkát a környéken. Budapesten lett volna alkalma dolgozni, három műszakban. Belegondolt, mire a fővárosban kifizeti az albérletet, meg a közlekedést és a kosztot, már el is fogyott a pénze, és közben egy idegesítő nagyvárosban robotol.

„Keresel 180 ezer bruttót. Mire mindent levonnak belőle, alig marad több mint százezer forint. Akkor fogod azt a pénzt és veszel belőle tűzifát, amire ráteszik az áfát, rászámolják a hazaszállítást, s akkor megfordul a fejedben, hogy a fene egye meg, ezért a kis tűzifáért dolgoztam én annyit” – közelít józan paraszti logikával a témához. „Miért nem mehetek én ki az erdőbe fáért? Úgy sokkal olcsóbb lenne. Miért kell nekem az államapparátust tömni?” Ez a fajta gondolkodásmódja és mellette még a környezetvédő meggyőződése arra ösztönözte, hogy újragondolja az életét. „Nem volt könnyű nekem innen elmenni, mindent itthagyni. A legszebb éveim hagytam Veszprémben.” Az első fontos gondolata az volt, „na jó, ha szakítanom kell az eddigi életemmel, akkor lesz kertem és megtermelem, amire szükségem van”. Veszprémből visszament a szülőfalujába, Horgosra, de mivel ott sem tudta fenntartani magát, munkát keresve elindult le a tengerre búvárszemüveggel és kacsatalppal a hátizsákjában, de megállt a szerbiai hegyek között napszámban málnát szedni – és ott maradt. Három éve ott él. „Szép a táj, van munka, sok az üres ház, sok az egyedül élő pasi, mi kell még” – összegez nevetve Gyöngyi.

„Arilje községből 34–35 km-t kell felkapaszkodni a hegyre. Elvisznek egy darabon autóval, amikor hazaérnek, kitesznek, és akkor én újra gyalogolok, megint felvesznek, aztán újra gyalogolok. Mire fölértem 1200 méter magasra, beleszerettem a tájba, és azt mondtam magamnak: én innen nem megyek tovább” – meséli, hogyan kezdődött a „hegyi remetesége”. Nincs állandó jövedelme, szezonmunkákból él, júliustól, 5–6 hétig málnát szed, aztán szilvát, ősszel krumplit. Szükség van emberi kézre, nem tudják gépesíteni a munkát, többek között a talajviszonyok miatt sem. Másrészt, mert szegények. Akinek ott traktorja van, az már nagygazdának számít. Mivel másnak sincs pénze a faluban, vannak, akik szalonnával, liszttel, pálinkával, mézzel, tojással és más élelmiszerrel fizetnek neki. Vannak jobb gazdák, emberségesek s vannak rosszabbak. Nincs szakszervezet. Van, aki parancsolgat, kezd hamarabb, hajnalban a munkát, nem szedtél eleget, ne egyél már annyit, az ilyen hajcsár nem ad időt még arra sem, hogy megfürödj a patakban. Előfordult, hogy nem fizették ki a munkáját. Aki egyszer becsapta, ahhoz többször nem ment el dolgozni, és mindenkinek elmesélte, hogyan járt vele. Ennek hatására, mivel egy szűk, zárt közösségről van szó, volt, aki utólag elsomfordált a pénzzel, mert a falu a szájára vette. A falubeliekkel jó viszonyt alakított ki, már nemcsak akkor hívják, amikor dolgozni kell, hanem akkor is ha ünnep, úgynevezett „slava” van vagy születésnap.

„Már általános iskolás koromban azt tanultuk, hogy a cséplőgép elavult, ott még él, működik. Kell vagy nyolc ember a működtetéséhez, csuda volt látnom. Most meg itt vannak a legfrissebb technológiák köröttem, iszonyú kontraszt, azért érdekes, mert abszolút időutazás” -- mondja Gyöngyi

„Már általános iskolás koromban azt tanultuk, hogy a cséplőgép elavult, ott még él, működik. Kell vagy nyolc ember a működtetéséhez, csuda volt látnom. Most meg itt vannak a legfrissebb technológiák köröttem, iszonyú kontraszt, azért érdekes, mert abszolút időutazás” — mondja Gyöngyi

Fürdőszobája nincs. „Na, ott van egy ház üresen, lakjál benne, ha már annyira itt akarsz maradni. Húsz éve haltak ki belőle az öregek. Van bent ágy, tűzhely, edény, szekrény, minden, ami kell egy háztartásban.” Egy idős asszony teljesen ingyen kinyitotta neki a rokona üresen álló házát, villany és víz nincs, de annál romantikusabb egy újrakezdéshez. Tízliteres műanyag kannával kútra meg forrásra jár vízért. Nyáron elég elmenni a szomszéd néni kerti csapjáig, de télire azt lezárják. Összegyűjtött esővízben fürdik, ezzel is mosogat. „Ha félméteres hóra ébredek, akkor bejött a víz a házba, nem kell érte gyalogolni” – jelzi, milyen örömök érik. „Nagyon tudok örülni neki, hogy nem fizetek víz- meg áramszámlát.” Gyertyát gyújt esténként. Egy rossz mobiltelefon jelenti számára a kapcsolatot a világgal, amelynek lényegében hátat fordított. A telefon egyik gombja hiányzik, de így is ügyesen bánik vele. Az akkumulátort ismerősöknél tölti fel. A mobilinternet segítségével facebookol, levelez. Egyedül a zenehallgatás hiányzik neki, azt mondja. A hírek nélkül egész jól megvan.

Saját kertje nincs, de művel egy kölcsön kapott területet. Megtermeli magának a zöldségfélét, répát, céklát, tököt, krumplit. Saját maga süti a kenyerét. Soha nem unatkozik, mert ha ráér, akkor például mindig el lehet menni fát gyűjteni. Állatai még nincsenek, kínáltak neki birkát, de mondta, hogy előbb majd megnézi, hogy néz ki – mondja nevetve. Végül is nem vicc a felelős állattartás, azt is meg kellene tanulni. Ezért egyelőre csak egy macskát szerzett be az egerek ellen.

Azt mondja, 2014-ben eljutott odáig az önfenntartásban, hogy már volt mindene, még tartalék is. Tojás meg túró mindig van. Előtte akadtak kétségbeejtő pillanatok, hogy elfogyott a kávé, a cukor, a só és nem volt miből pótolni. A falubeliek csodabogárnak tartják, nem igazán tudják hova tenni. Kicsi a falu, mindenki tud mindenkiről mindent, és akkor egyszer csak bekopog hozzá egy ismeretlen nő. Ilyen az elmúlt száz évben nem fordult elő – fogalmazott egy idős néni. Gyöngyi pénz nélkül él, pénz nélkül utazik, stoppal egészen hosszú távolságokon is. Most éppen Koppenhágában van a nagyobbik fiánál, aki freeganként él, egész filozófiát kovácsolva a fogyasztói társadalom ellen lázadó rugalmas életmódból.

„Amikor az autóm nem tudtam regisztráltatni, elkezdtem stoppolni ősz fejjel. Ezért még jobban lenéztek. Nagyon nehéz volt, de túltettem magam rajta és itt vagyok. Volt olyan stopom, hogy Szabadkától Veszprémbe négy óra alatt ideértem. Busszal, vonattal hosszabb lett volna.”

„Az a jó ebben az életmódban, hogy lehet játszani. Mindennap eldönthetem, kitalálhatom, hogy most éppen mihez van kedvem. Persze, van ebben egy nagy adag bizonytalanság, ahogy szokták mondani, bizonytalan, mint a kutya vacsorája, de ennivalóm csak lesz. Mindig volt. Ha nagyon megkívánok valamit, megkapom” – mondja őszintén Gyöngyi, aki azt állítja, ez a szabad életmód megtanította türelmesnek lenni. „Tűz legyen, víz legyen, ez a legfontosabb, a többi majd alakul.” „Nekem a cipőm a biztos pont az életemben. Ha cipőm van, akkor tudom, hogy saját erőmből el tudok jutni Szabadkáig, Horgosig, anyámig, ha kell.” Ezen az utóbbin még elnevetgélünk egy kicsit, mert elmondja, hogy neki most nyolc pár cipője van Szerbiában abban a kis házban, amelyikben él. „Soha korábban nem volt nyolc pár cipőm. Most hozzák, adják, jut. Több a ruhám már megint, mint amit győzök elhasználni.” Arra nem akar gondolni, mi lesz, ha megbetegszik vagy megöregszik. „Mindig volt valahogy” – jelenti ki. Megélt már ötven évet és még soha nem volt beteg, megúszta, pedig ugrott már ki mozgó teherautóból is. „Ameddig tudok valami jót tenni, addig velem is jó dolgok történnek” – ez az életfilozófiája.

Az ő élete is azt példázza, hogy bár pénzért sok mindent meg lehet venni, de egyvalamit nem lehet, azt a jókedvű, kiegyensúlyozott állapotot, amit akkor érez az ember, amikor békében él önmagával, amikor nem kell megalkudnia a napi betevőért, amikor megteheti, hogy a saját igazságérzete szerint cselekedjen, amikor azt jónak látja. Márai is megmondta, „a gazdag mindent megvásárolhat, csak éppen az erkölcs érzéki öröméhez nem juthat el soha. Ezért olyan szomorúak általában a gazdagok.”

 






[fbcomments]