Eredetileg gyógyszerész akartam lenni.
A nagyobbik öcsém igen tehetséges volt matekból: egy zseni! A kisebbik a humán tárgyakban jeleskedett. A szüleim csak úgy egyeztek bele a továbbtanulásomba, ha nem kerül nekik pénzbe. Nem vártak tőlem sokat, nem tartottak elég okosnak a testvéreim mellett. Menjen csak dolgozni – szólt az ukáz.
Érettségi után felvettek a Pávics patikába. Szorgalmas és ügyes voltam, könnyen tanultam. Adódott az ötlet: legyek gyógyszerész. Pávics László támogatta.
Volt akkoriban – a hatvanas években – egy úgynevezett társadalmi ösztöndíj. Egyik délután a Gyógyszertári Központ igazgatója felhívott, hogy hallotta, milyen jó képességű vagyok, és adna nekem társadalmi ösztöndíjat. Hát ez nagy megtiszteltetés volt.
Beadtam a felvételi kérelmem az egyetemre és szabadságra mentem, hogy felkészüljek a felvételi vizsgára. Rengeteget tanultam. A professzor, akinek jó neve volt a szakmában, negyven percen át faggatott, végül azt mondta: „Fel van véve, fog kapni kollégiumot is. Most már csak menjen el a Gyógyszertári Központba, hogy postafordultával küldjék a szerződést.”
Pávics főnököm eljött velem az igazgató elvtárshoz, hogy beszámoljunk a sikerről és megkössük a szerződést. De az igazgató elvtárs hidegen csak annyit mondott, hogy egy osztályidegennel nem áll módjában szerződést kötni.
A Pávics rendes volt, elkísért, leültünk egy padra a Lenin ligetben. Zokogtam. Vett nekem egy kocka csokit. Akkor ettem először csokit.
Domján Gábor
