Életmód / Sport · 2022.09.20.

Egy futóverseny margójára, avagy mégis miért fut az ember, ha nem kergetik?

Nagyjából kétféle ember van: aki utál futni, és aki nem. Utóbbi ráadásul képes arra az elvetemültségre is, hogy munka, túlóra, család mellett korán keljen/későn feküdjön, hogy a szokásos heti kilométeradagja meglegyen. Hogy ennél is tovább menjek, nem kevés pénzt öl abba, hogy ha bármilyen futóverseny van, elinduljon. És beérjen háromszáztizenvalahányadiknak vagy éppen háromezerháromszáztizenvalahányadiknak. De miért, könyörgöm?!

Úgy tíz perccel a rajt előtt egy anyuka csatolja be a handbike-os (kézzel hajtható bicikli) fiának a lábát, hogy ne csússzon le a pedálról. Ők néhány perccel az „épek” előtt rajtolnak, nekem meg elég is volt ez a pillanatnyi közjáték ahhoz, hogy helyre tegyem magam. Ha jön a mélypontom, majd csak visszagondolok erre a momentumra, és hálásan mantrázom magamnak az ilyenkor szokásos mondatomat: csak tedd az egyik lábad a másik elé. Ennyi az egész. Akkor legalábbis, ha az embernek van két ép lába.

„Édes drága gyerekem, futom a félmaratont” – ezt már a Margit híd környékén hallom egy mögöttem haladó nőtől, amint épp lihegve a gyerekét navigálja telefonon. „Ezt most beszéld meg inkább apáddal, jó?” – hangzik az ukáz, majd amikor letette, még hozzáteszi: ezek szerint nem tűnt fel neki, hogy hajnali 5-kor eljöttem otthonról. Mi, ott körülötte jót mosolyogtunk, nekem meg eszembe jut, milyen szuper érzés az, amikor az embernek a gyereke az út szélén kiabálja, hogy „hajrá, anya”!


„Asszem, jövőre én is inkább trombitálok”

Egy három nőből álló csapat felváltva fut egy húsz év körüli kerekesszékes fiúval. Jó néhány percig haladok ott körülöttük, figyelem a profi váltásukat, ahogy adják egymásnak a széket – szinte senki nem megy el mellettünk anélkül, hogy ne kiabálna oda nekik valami biztatót. Naná, hogy én is odamondom, hogy „hajrá, csajok, szuperek vagytok”, és marhára igyekszem, hogy amíg el nem megyek mellettük, ne kapjon el a bőgés. Jó, ez nálam nem nehéz egy ilyen futóversenyen, meghatódom minden babakocsis, transzplantált, idős vagy éppen látássérültet kísérő futó láttán, hiszen pontosan tudom, mekkora teljesítmény ez még egyedül, egészségesen is. Hát még a fent említett kondíciókkal.

Kilenc kilométer körül járunk, amikor egy idősebb, hatalmas pocakos külföldi férfi kérdőn kiabálja az út széléről, hogy „maraton?”. Többekkel együtt ritmust nem tévesztve ordítjuk, mutogatjuk vissza, hogy „half marathon”, mire ő értetlenül visszakérdez: „mini marathon?” „Mini a f@szod, az, nem ám ez a táv” – üvölti vissza a mellettem futó pasas. Jót röhögünk, hiába, disztingválni nincs kedve az embernek, amikor még több mint 12 kilométer van hátra és eszébe jut, hogy vasárnap reggel még kilenc óra sincs, akár ágyban is lehetnénk… De nyomjuk tovább, és alig hagyjuk abba a vigyorgást, amikor ugyanez a versenyzőtárs a pálya szélén motiváló muzsikát fújó zenekarra pillantva konstatálja: „asszem, jövőre én is inkább trombitálok”. Teljesen jogos az érzés, a 21 km alatt sok minden megfordul az ember fejében, mindenesetre a kis bolyunk újfent röhögésben tör ki.

Nagy tisztelettel adózom a fitt idős emberek előtt

Viszonylag hamar odaérünk a Margit-szigetre, innentől már visszafelé kell számolni a kilométereket. Magam is meglepődöm, hogy ezúttal nem igazán van holtpontom. Bár lehet, hogy ahhoz szimplán túl lassan futok. Utóbbi nem is érdekel, jól érzem magam, pacsizok az út mentén szurkoló gyerekekkel (és persze nem hagyom ki DJ Dominique-et sem az egyik zenepontnál), figyelem a pulzusomat, a körülöttem futókat. Sok a babakocsival futó, az első félmaratonista, de még talán ennél többször is megakad a szemem olyan rajtszámokon, amelyeken durva számok vannak: tizennyolcszoros, huszonegyszeres teljesítő. Egyikük sem „mai gyerek”, elképesztően nagy tisztelettel adózom mindig az ilyen fitt idős emberek előtt, és inspirációt is kapok, hogy én is ilyen szeretnék majd lenni.

A szülinapi ünneplésbe már a pesti rakpart közepén, a táv utolsó felében csöppenek. Egy pár kilométerrel hátrébb még egy nagy söröshordón doboló öreg fószer mostanra biciklire pattant (a söröshordó valahogy a hátán, nem is értem), és bőszen kiabálja, hogy „Boldog szülinapot, Andiii!”, majd belekezd Halász Judit örökzöldjébe, hogy „ez a nap más, mint a többi”. Más, ez nem kérdés, közben megpillantom én is a mellettem pár méterrel szülinapi szalaggal a mezén futó Andit. Teljesen természetes, hogy bekapcsolódom a rögtönzött szülinapi kórusba, csakúgy, mint mindenki más is. Van már vagy tizennyolc kilométer a lábunkban, bulizunk, örülünk, fáradunk, mégis valahogy mindenki mosolyog.

A legmélyebb holtponton is látszik a vége

Nyolcvan országból több mint nyolcezer futó rajtolt el egy héttel ezelőtt a legnagyobb hazai félmaratonon Budapesten. Persze, voltak abszolút profik (nem véletlen az 1 óra 4 perces pályacsúcs), de döntő többségében hobbisportolók vágtak neki a kicsivel több mint 21 kilométeres távnak, amiről azt mondják: a legyőzhető távolság. Elég hosszú ahhoz, hogy készülni kelljen rá, és hogy rohadt büszke legyen az ember magára, amiért megcsinálta; de még a legmélyebb holtponton is látszik a vége. Ajánlom szeretettel 😊

Kiss Nikolett

Fotók: a szerző






Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

[fbcomments]