Azért járjuk társaimmal az országot, hogy megszólítsuk, felállítsuk a civileket, és segítsünk áttörni nekik a félelem falát – mondta csütörtökön Sándor Mária, a fekete ruhás nővér Veszprémben, a megyei könyvtár zsúfolásig megtelt Kisfaludy-termében, ahová Kész Zoltán országgyűlési képviselő meghívására érkezett.
A képviselő kérdésére, hogy honnan meríti a bátorságot kiállni az egészségügyben dolgozókért, a betegekért, a kisemberekért, a tőle megszokott kedves egyszerűséggel azt felelte, hogy bátorságra nem neki van szüksége, hanem azoknak, akiket atrocitások érnek a munkahelyeiken, mert vele szimpatizálnak, és akik eljöttek erre a találkozóra, pedig tudják, hogy a sajtó kamerái, fényképezőgépei megörökítik a jelenlétüket.
Sándor Mária Kész Zoltán meghívására érkezett Veszprémbe
A tavaly februári első tévészereplését megelőzte jó néhány általa írt levél, beadvány, amelyekben az egészségügy tarthatatlan helyzetére igyekezett felhívni az ország és az ágazat vezetőinek figyelmét – emlékezett a kezdetekre. Többnyire udvarias, ámde semmitmondó válaszokat kapott. Áder János köztársasági elnök reakciója azonban – miszerint rossz ajtón kopogtatott, mert neki nem kompetenciája a magyar egészségügy – oly mértékben felháborította, hogy úgy döntött, a médiához fordul.
– Nem a mindenkori kormányok felelősek a magyar egészségügyben mostanra kialakult katasztrófa közeli helyzetért, a külföldre vándorló orvosokért és nővérekért, a hiányzó eszközökért, a minősíthetetlen kórházi kosztért, a megalázóan alacsony bérekért, a kifizetetlen túlórákért, a mellékes munkát vállalni kényszerülő ápolókért, mentődolgozókért, hanem a mindenkori kormányokat kiszolgáló, rendszereken átívelő, hiteltelen szakmai érdekképviselet. Megvannak a felelősök, akik engedték, hogy idáig jussunk – fogalmazott Sándor Mária, a közönség pedig zúgolódva kiabálta be Cser Ágnes nevét. Ugyanígy felelősök azok a kórházigazgatók, akik ahelyett, hogy kiállnának a betegeikért és a munkatársaikért, eltávolítják, feljelentik, elhallgattatják, megfélemlítik a „lázadókat”.
Egy kérdésre – hogyan lehet az, hogy baráti társaságban mindenki egyetért, háborog, de amikor utcára kell vonulni, csak hárman vannak – a fekete ruhás nővér így válaszolt: – Úgy látszik, nem fáj még eléggé. De az embereket egyre kevésbé lehet becsapni, hiszen akár betegként, akár hozzátartozóként lépi át ma valaki egy kórház kapuját, nagyon gyorsan szembesül a valósággal. Az egyedüli gát a félelem, az attól való rettegés, hogy még az a kicsi létbiztonság is elveszik. Ezt a falat szeretnénk mi áttörni, mert a nép mi vagyunk, Magyarország emberekből áll, az országot pedig, és őket is ott fenn, mi tartjuk el!
Sztrájkra gondoltak-e? – kérdezte Kész Zoltán. – Mi nem sztrájkolhatunk, ránk emberéletek vannak bízva, nem tehetjük meg azt, amit például a buszsofőrök megtehetnének. És mégis, ha jól belegondolunk, ma a magyar egészségügyben mindennap sztrájk van, mert olyan kevesen dolgoznak a betegellátásban, mintha csak a legszükségesebb létszám tartaná a frontot a munkabeszüntetés idején. Tavaly október 23-án éppen azért hoztuk létre a Magyarország a Magyar Egészségügyért Civil Társaságot, hogy helyettünk is, de mindenképpen velünk az emberek maguk álljanak ki a tisztességes kórházi ellátásért, mert a társadalomnak több jár annál, mint hogy agyonhajszolt, másodállásokban elfáradó, kialvatlan és elcsigázott ápolók viseljék gondját a betegeknek.
Sándor Mária és társai hisznek abban, hogy a magyar egészségügy legsúlyosabb problémái egy hónapon belül megoldódnának, ha a kormány hajlandó lenne egy összegben 600 milliárd forintot rákölteni az ágazatra és rendezni végre a béreket. Az ápolónők többsége már egy 50 százalékos béremelésre visszajönne a betegágy mellé akár külföldről is, megszűnnének a kifizetetlen túlórák, rendeződne a beavatkozások finanszírozása, az intézmények kiszabadulhatnának a mindig újraképződő adósságcsapdából. Úgy vélik, a reményt a változásra azok a fiatal orvosok – a jövő hiteles vezetői – jelentik, akik maguk is civil szerveződésekbe tömörülve adnak hangot annak, hogy itt, Magyarországon akarnak tisztességes feltételek között élni, dolgozni és boldogulni.
