Először rendbe tettem a sírokat. Nemcsak az apuét és a közeli hozzátartozókét, de a barátokét, az ismerősökét is, akiknek a sírját eddig az anyu gondozta, s én megörököltem. Elmentem a Dózsavárosba, a Vámosi útra, Balatonfűzfőre, Eplénybe. Gyomláltam, kapáltam, bokrokat fazoníroztam, mohás kőlapokat drótkeféztem, márványt sikáltam, murvát hordtam.
Aztán mindenhova kivittem az anyut, hogy ellenőrizhesse a sírok állapotát, s hogy milyen munkát végeztem. Ez tartott a legtovább, mert a ki- és beszállás nehezen megy az anyunak – nem hajlik rendesen a lába –, s mert nem lehet mindenütt megközelíteni autóval a sírt. Volt, hogy fél óra hosszan bandukoltunk – pihenőkkel – a célig.
Mindenszentekkor mindenhova kivittük a virágokat és gyertyát gyújtottunk.
Halottak napján megint gyertyagyújtás a főbb helyszíneken!
A következő nap már otthon maradtam, mert ki kellett takarítanom a lakást. Csak délután mentem el anyuhoz. Mint egy búsuló juhász, könyökölt a konyhaasztalon, és hüppögve méltatlankodott:
– Azt ígérted, hogy kimegyünk a temetőbe…
– Minek?!
– Megnézni, hogy nem aludtak-e el a mécsesek.
Nem ígértem én semmit, de az anyu azt hall, amit akar.
Domján Gábor
