Dzsudi elárvultan, lestrapált vállszíjakkal, kifordított béléssel szellőzködik a sárga széken. Kiütött sarkán a penész. Legszívesebben kidobnád. Alig tudlak lebeszélni. Nyilván a tanítást juttatja eszedbe, amire nem akarsz visszagondolni.
Dzsudi veled jött nyugdíjba, de érdemeit nem ismertük el, akárcsak az iskola a tieidet. Manapság ez így van rendjén. Úgy kell dolgozni, hogy ne lehessen érte kitüntetni az embert. Neked ez folyamatosan sikerült. Sőt. Még a szerény tanácsnoki kinevezésedet is visszavonta az iskolavezetés nyugdíjba vonulásod előtt. Nem bántad. Lényeg, hogy eljöhettél negyvenévi munka után. Amilyen szerelmes voltál a tanításba, olyan hévvel menekültél tőle.
Itthon újra kitaláltad magad, de Dzsudi a szekrény tetejére került porosodni.
Valamikor a ’90-es években vásároltam karácsonyra. Egy olyan táskáról álmodoztam, amelyik praktikus, szép, strapabíró és nem megy ki a divatból soha. Örültél az ajándéknak, nagy változást hozott a dolgozatfüzetek szállításában. Nem kellett többé a csuhéból font nyári szatyorban cipelned őket, rettegve, hogy kiszakad az alja, leszakad a füle. S akkor az esőről még nem is beszéltem.
Ó, a teljes hétvégéket felzabáló dolgozatok! A sok alig kiolvasható kézírás, a javítás idegőrlő, aprólékos munkája! Mert ha nem indokolod meg írásban a hibát, a diákok és a szülők vitatják az osztályzatot. Ismertem egy kiváló tanárt, szakfelügyelő is volt, azzal büszkélkedett, hogy három súlyos helyesírási hiba után nem foglalkozik tovább a dolgozattal, áthúzza pirossal az egészet és ráírja az egyest. Azt mondtad: szakfelügyelőként és férfiként megtehette. A férfiakkal elnézőbbek ezen a pályán.
Dzsudi marhabőrből készült, két rekeszből álló belső terének bélése is bőr. Nyitott oldalzsebeiben kényelmesen elfért szemüveged, tárcád, bérleted, zsebkendőd, kulcsaid. Hogy mit hova tettél, azt ritkán tudtad.
Hétfőnként dolgozatokkal felpakolva indultál hazulról. Ablakból néztelek. Dzsudi húzta a vállad, folyton lecsúszott, mert többnyire futottál, hogy elérd a helyi járatot. Nem győztél utánakapni. Végül megragadtad a grabancát, nehogy a sárban kössön ki. Mikor a vállszíján felfeslett a varrás, ahhoz vittem javíttatni, akitől vásároltam. Ebből a szempontból is szerencsés vétel volt. Az eladó emlékezett rám, a táskára is, ez az egy volt belőle. Dzsudival kockázatot vállalt: ki vásárol meg egy drága táskát, ha még oly szép is?
Elajándékozni volna a legjobb, különben előbb-utóbb a szemétre kerül, s akkor már nyilvánvalóan nem is Dzsudi, sem táska.
Domján Gábor
