Mi kell egy jó versünnephez? Esetünkben (Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola) kétvödörnyi aszfaltkréta, egy – amúgy nem túl mutatós – parkoló, valaki, aki elkezd írni és társak, akik csatlakoznak hozzá. És a társak jöttek. Sokan, sokfelé hallották meg a konzisok felhívását: töltsük meg az iskola előtti parkolót versekkel!
Az Útravaló című költészet napi ünnepünkhöz legelőször – furcsa magyarórás deja vu-ként – legkedvesebb magyartanárom, a színházi világ nagy részének Tanárnője csatlakozott, majd szinte folyamatosan villogott a számítógépemen a Facebook kijelzője a költészet napja előtti délutánon. Együtt ünnepelt velünk drámatanár, publicista, színész, rendező, egyetemi tanár, könyvtáros, előadóművész … és nagy örömünkre jó néhány veszprémi polgár.
A legtávolabbi versüzenet New Yorkból, a Magyar Házból, a legérdekesebbek egyike pedig Finnországból érkezett. Aztán a nap folyamán a növendékek zsebéből is elővarázsolódott néhány, versidézetekkel teleírt papírlap. A verssorokkal megidéztük Petőfit, Adyt, Kassákot, Madáchot, József Attilát, Fodor Ákost… Valaki a 23. zsoltár szavaival a névtelen költőnek is emléket állított. Ezúton üzenjük, hogy még Tolnai Ottó ómamája is megörökítődött.
Ahogy kezünk és ruhánk, úgy a parkoló is egyre színesebb lett. Fogyott a kréta, és szaporodtak a versek. Küzdöttünk az aszfalt kidudorodásaival, a rohamosan kopó krétákkal, az íráson áthajtó autókkal, volt olyan szöveg, melyet többször is át kellett írni, de kiértünk az útig. „Ó, még a szél is felkapja és elfújja ezt a finom port!” – sóhajtott fel valaki. Igen, a versek már csak ilyenek. Megérintenek és elillannak. De itt vagyunk mi egymásnak, hogy újra és újra felidézzük és megosszuk őket egymás között – útravalóul.
Amikor negyed ötkor eljöttem az iskolából, egy diák még lázasan körmölt az úton:
– Az Alföld a kedvencem, nem maradhat le!
A Facebookon pedig egy újabb vers várt a határon túlról. Úgy tűnik, egy ilyen ünneplést nehezebb abbahagyni, mint elkezdeni.
S. Hegyi Ilona
