Kultúra · 2016.04.09.

DOHNÁNYI – A bizalom színháza

Hallottak önök már olyan színházról, ahol a nézőé a főszerep? Ahol egy nap 26 „telt házas” előadást játszanak? Ahol a színészeket inkább kísérőként, utaztatóként definiálhatjuk, mert valójában nincs is szín? Nincs látvány, nincs díszlet? Megfordult világ ez, ahol minden a nézővel történik. Egyedül járja végig a számára kiszabott történetet. Egyedül és mégsem magányosan.

Az előadás kezdetekor teljesen rábízza magát kísérőire, akik végig vigyáznak rá, miközben bekötött szemmel felfedezi saját útját. Igen, a néző szemét bekötik az előadás elején, mondhatni, megfosztják attól, hogy kényelmesen, hátradőlve szemlélője legyen mindannak, ami másokkal a színpadon történik. De Exupéry rókájától hallottuk már, hogy jól csak a szívével lát az ember. A láthatatlan előadás díszlete emberi hangokból, zenéből, zörejekből, érintésekből, ízekből, illatokból tevődik össze. Közben megtanulunk vakon bízni a társakban. Nem tudjuk, hányan vesznek körül, de érezzük a jelenlétüket, óvó kezeket, színről színre vezetnek a mi saját, személyes drámánkban. Ilyen előadás zajlott szerdán egész nap a Dohnányi-napok keretében. Amikor először szóba került egy ilyen láthatatlan színházi előadás megszervezése, még senki sem tudhatta, milyen hatással lesz ránk, kísérőkre, az egyes résztvevőkre és az iskola közösségére.

A készülődés, a titokzatosság, ami körülveszi, egyre fokozódik, ahogy közeledünk a kezdéshez. A faliújságra kihelyezett íven gyűlik a reménybeli nézők száma, vele együtt a kíváncsiság, amit csak növel az előadásról kilépők arcán tükröződő érzelem. Huszonhat előadás, 26 sajátos reakció, 26 katartikus út, és persze koncentráció, figyelem, ráhangolódás, törődés… A láthatatlan előadást egyszer tudjuk végigjárni. Mindenkié más és egészen személyes lesz. Nem készül róla felvétel, nem ismételhető.

Másnap pedig azt vettük észre, hogy különleges légkör járja át az iskolát. Az a bizalom, amit adtunk és kaptunk, nem múlt el nyom nélkül. Az arcokon több a felderülő mosoly egy-egy folyosói találkozásnál. A nézők nem tudják, mikor ki állt mellettük, ki segítette őket, egyszerűen csak érezték a feléjük áradó figyelmet – a kísérők pedig emlékeznek rá, milyen volt gondoskodni arról, aki vakon megbízott bennük.

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – folytatta Exupéry rókája. A láthatatlan előadás résztvevői számára mindez már nem csupán olvasmányélmény, hanem megtapasztalt valóság.

S. Hegyi Ilona

Hozzászólások

hozzászólás