Közérzet · 2016.11.28.

Castro halálára: Szakállas macsó katonazubbonyban, és mindig Amerika ellen

„Azt hittem, jámbor emberként legalább csekély fájdalmat érzek a halála kapcsán, de nem ez a helyzet. Képmutatás lenne a részemről szánakozni a zsarnokon. Meggyőződésem, hogy a világ jobb lesz nélküle” – írta Fidel Castro halálhíre kapcsán a független kubai online hírportál, a 14ymedio bloggere. Ez az első és egyetlen független média a kubai forradalom, 1959 óta.

Sajnos nem nyugtathatom meg a jóhiszemű olvasót, hogy Fidel Castro lett volna a világ egyetlen diktátora, közismert, hogy a hatalom előbb-utóbb megrészegíti a legtöbb embert, ha csak nem épülnek be a személyiségébe (illetve a törvényekbe) a civilizációs fékek. Castrót, akit Lónak (Caballo) csúfoltak, nem fékezték ilyesféle puhány tulajdonságok. Igazi vadember volt: marcona, szakállas arc, zöld katonai egyenruhában, aki még a pápához, de az ENSZ-be is puskával ment. (A szentatyánál ugyan nem a kezében volt a golyószóró, hanem a páncélautóján, amivel a Vatikánba vitette magát.) A diplomaták emlékeiben felidézett mozzanat sokat elárul a kommunista Kuba „atyjáról”, aki fél évszázadon át uralkodott az országban. Forradalmárként kezdte, diktátorként végezte. Nagy kérdés, hogy miért vetették alá magukat a kubaiak az akaratának? Kubai sajátosság a kritikátlan engedelmesség? Ugyan! Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy országtól, nemzettől függetlenül az „úgynevezett” derék emberek megdöbbentő egyöntetűséggel engedelmeskednek, nem lázadnak fel, még akkor sem, ha szenvednek, hiszen erre szocializálja őket a tekintélyelvű család és az iskola egyaránt.


castro2Egyébként is, Fidel Castro tulajdonképpen megfelelt a kubaiak ízlésének, akik állítólag szeretik a hosszú körmondatokat és született macsók. Mindegyik kubai férfi Fidelre szeretne hasonlítani kicsit. Három olyan generáció nőtt fel az uralma alatt, akinek első szava az volt, hogy Fidel. A legidősebbek már nagypapák. A vezér képével kitapétázott lakásokban, iskolákban, közösségi tereken szocializálódtak nagy kollektív szegénységben. Sokan közülük úgy lázadtak, hogy elmenekültek. Akik Amerikában szerencsésen partot értek, azonnal letelepedési engedélyt és segélyt kaptak, már csak azért is megadták nekik, hogy ezzel is bosszantsák Castrót.

Viszont az is igaz, hogy a forradalom főparancsnoka Kubában bevezette az ingyenes iskolarendszert, minden gyerek megkapta a napi ingyen tejadagját, ingyenes, viszonylag magas színvonalú egészségügyi ellátást hoztak létre. Ez utóbbi abból is látszik, hogy csaknem tíz évvel képesek voltak meghosszabbítani a diktátor életét az orvosok, hiszen már 2008-ban halálhírét keltették. A forradalom valahol az ötvenes évek színvonalán, szinte az iparosodás előtt konzerválta a kubai gazdaságot. Talán ezért szeretnek Kubába utazni mindazok, akiknek elegük van a 21. század felpörgött életritmusából. Havannában mindenki ráér, énekel, salsát táncol és udvarol. Pénz úgysincs, nem érdemes gürizni. Ja, hogy emberi jogok, szólásszabadság megsértése, korrupció, feketepiac? Hát igen. De ez a jelek szerint nem különösebben izgatja a turistákat. Legfeljebb azt jegyzik meg furcsaságként, hogy egy átlag kubainak háromnapi nyugdíjába kerül egy kiló hagyma. Internet meg szinte nincs, de ha igen, akkor egy óra internethasználat 4 dollár.

Budimir Loncar volt jugoszláv diplomatát idézik a horvát lapok a november 27-i halálhír kapcsán, aki elmondta, hogy többször találkozott vele személyesen, kompromisszumképtelen, dinamikus, autokrata személyiségnek ismerte meg, aki rendkívül közvetlenül viselkedett, hátba veregette beszélgetőtársát, ha éppen ahhoz volt kedve, vagy megszorongatta a kezét. Idealista volt, aki kitartott a fejébe vett eszme mellett, ám ezt az idealizmust és energiát nem mindig jóra fordította. Josip Broz Titóval például utálták egymást. A jugoszláv vezér azért nem szerette, mert a kubai bedőlt Moszkvának, és az el nem kötelezett országokat is szovjet befolyás alá terelgette volna. Fidel Castro pedig a puhány, jenki stílusú Amerika-barátot gúnyolta Titóban.

Josip Broz Titóval utálták egymást

Josip Broz Titóval utálták egymást

Szintén a horvát média idéz egy egykori olasz partizánt, Gino Done Parót, aki ott volt abban a bizonyos hajóban, amivel a commandante és a fegyvertársai a Batista-féle rezsim megdöntésére indultak, több mint nyolcvanan bezsúfolódba a nyolcszemélyes jachtba, úgy, hogy közben tudták, a csapatnak legalább a fele meg fog halni. Szóval ez a partizán azt mondta, egyetlen marxista–leninista volt köztük, mégpedig Che Guevara, a többiek nacionalisták, akik nem tűrték az idegen imperialistákat. A kommunista ikon Fidel Castro egy gazdag cukornád-ültetvényes törvénytelen fia, tulajdonképpen keresztény értelmiségi volt, szociális érzékenységgel. Aminek talán nem mond ellent, hogy szó szerint értette a szólást, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Neki egy fő célja volt, miután a nép segítségével megszerezte a hatalmat: meg is tartani. Talpnyalókkal vette körbe magát, akiknek érdekében állt, hogy ódákat zengjenek róla, a másként gondolkodókat pedig bebörtönöztette, megkínozta, kivégeztette. Kinyírta például a kubai kommunista párt egész központi bizottságát. Ugyanakkor az ő életére is sokan pályáztak, állítólag 638 gyilkossági kísérletet követtek el ellene az amerikai titkosszolgálat, meg a kubai emigránsok. Ehhez képest ágyban, párnák között halt meg 90 évesen. De szinte az utolsó szavai is azok voltak, amikor értesült Barack Obamának a kubai zárlatra vonatkozó enyhítési terveiről, hogy: „Nem kellenek az imperialista ajándékok!”

castro3

Bár 2008-ban átadta a hatalmat öccsének, Raulnak, szinte az utolsó pillanatig a commandante akarata teljesült. A betegágyból irányította az országot, telefonált, levelezett, blogolt, e-maileket küldözgetett az újságoknak, mindenkivel vitatkozott, csak beszédeket nem mondott már, pedig nagy szófosó volt, virágkorában képes volt hat órán át dörgedelmeket intézni a néphez, korholni és fenyegetni kint a téren vagy a tévé képernyőjén keresztül, ezzel megdöntve minden idők rekordját. (Ismerte a média hatalmát.) Mondhatnánk, ma már a kutya sem figyelt rá, megszokták a szakállas embert, aki időről időre dörgedelmeket szór rájuk. De volt idő, amikor a világon minden szem Kubára, meg a Disznó-öbölre szegeződött, 1961-ben, amikor kubai emigránsok amerikai segítséggel meg akarták dönteni Castro hatalmát, illetve amikor 1962-ben az amerikai felderítő repülőgépek észlelték, hogy orosz hajók atomrakétafejeket telepítenek Kubába, amelyekkel simán lőhetik a túlpartot. Hajszálnyira volt a világ az atomháborútól. Castro azt követelte Hruscsovéktól, hogy bombázzák Amerikát, ha Amerika bombázza Kubát. Egyébként a szocialista államosítások miatt éleződött ki a helyzet, a kubaiak einstandolták az amerikaiak gyárait, ültetvényeit. Végül Kennedy és Hruscsov kompromisszumot kötött, az oroszok leszerelték az atomrakétáikat Kubában, az amerikaiak meg a törökországi bázisaikon. Kuba ezek után szinte teljesen elszigetelődött. Csak az utóbbi időben, Obama idején kezdődött el az enyhülés. A pragmatikus öcs, Raul vezetésével is sok minden megváltozott az utóbbi években Kubában, engedélyezték az ingatlan-, illetve a gépjármű-kereskedelmet, megszűnt a külföldi utazások korlátozása. Ezzel már a halála előtt elkezdődött a Fidel-féle rendszer temetése.

Fidel Castro tetteit majd megítéli a történelem. Mindenesetre a kollektív emlékezetbe bevésődött a szakállas, zöld katonazubbonyos, macsó alak, puskával és cigarettával a kezében, és mindig Amerika ellen. Volt még egy legalább ennyire furcsa diktátor az el nem kötelezett országok vezérei között: Kadhafi, aki tevékkel meg kecskékkel táborozott beduin sátrában Belgrád diplomatanegyedében a csúcstalálkozókon. Ő sem él már. De neki csúfosabb vég adatott.






[fbcomments]