– Minden jó irodalmi mű menekülés egy emberibb és jobb valóságba. Teremtsétek meg hát ezt a jobb valóságot! – mondta Búzás Huba a közönségnek a veszprémi Agórában a minap megrendezett irodalmi esten.
A költő utolsóként lépett színpadra. Előtte Praznovszky Mihály irodalomtörténész méltatta Búzás Huba munkásságát:
– Az írástudó nem teheti le a tollát, az csak kieshet a kezéből, vagy kiverhetik. Az írástudó, amíg él, erkölcsi lény. Se több, se kevesebb. Egészen biztosan tudom, ez Búzás Huba 2010-től újra kinyíló életművének belülről vezérelt parancsa. Nem kell ebben semmi rejtelmest látnunk: a gondolkodó ember körbenézett s azt mondta: eddig, s nem tovább! Ez így nem mehet. Valamit tenni kell. Még ha tudja, ebben a cselekvésben a lehetőségei meglehetősen korlátozottak, vagy inkább mások által korlátozottak. Szerintem az életműve tudatosan alakított, következetesen felépített felelősségteljes szólam az egyén és az egész, valamint a remélt új humanizmus bekövetkezése érdekében. Miközben pontosan tudja, a mit tehetne és a mit tehet miként köti gúzsba a kezét, de szellemét nem… Ő ezt sokkal szebben és ihletettebben fogalmazta meg, amikor így vallott: „A tét végső soron az ember léte, az emberig megmaradása…” Valójában Búzás Huba nyugodtan kijelenthetné: a versem én vagyok. Életének legutóbbi húsz évében ezt fogalmazza meg újra és újra. S hogy ne legyen egyszerű és gyorsan átugorható az olvasói befogadás, teremt hozzá egy önmaga által kialakított lírai nyelvet. Új szavak, fogalmak, képek, de még írásjelek is meghatározzák ezt… A 85 éves Búzás Huba verseiben nem csak az erkölcsileg súlyos gondolatok magasodnak, hanem a mindennapi élethelyzetek, az emlékek hirtelen elé tornyosuló önreflexív megállapításai is. Egész életműve önmaga sorsából, személyes történetéből-történeteiből épül fel. S ezt tovább építette, az eposzok általános összemberi szintjére magasította. Ahogyan ő maga írta valahol: „Nézetem szerint az emberség, a humánum értékrendjén alapuló írásművészetek abszolút lényege a mindenkori halatommal szembeni autonómia, az emberi érzésvilág árnyaltságának, sokféleségének megjelenítése, az emberi méltóság piedesztálra helyezése.”
Őt követően Kovács Attila zongoraművész, zeneszerző lépett színpadra, ült zongorához, és kápráztatta el a közönséget improvizációjával. Ezt még párszor megtette, amikor a TIT Váci Mihály irodalmi színpad tagjai szünetet tartottak a felolvasások között. Sz. Csordás Éva, Rábai Zsanett, Battyányi-Nagy Annamária, Horváth Imre és a műsort összeállító Felföldi Gábor előadásukkal beszippantották a közönséget Búzás Huba különleges költői világába. Felföldi Gábor a költő közelmúltban megjelent köteteiből válogatott, köztük a legutóbb megjelent eposztrilógiájából. Búzás Huba versei súlyosak, monumentálisak, nem adják meg könnyen magukat a befogadónak.
A felolvasások után a költő szólt a közönségéhez:
– Ti, akik itt ültök, bátrak vagytok, és még éltek, éltek! Amit írtam, az számvetés, számadás, elszámolás magammal és veletek. E költői életért nekem köszönni valóm van (és itt hosszú felsorolás következett, hogy ki mindenkinek – a szerk. megj.). Próbáltam mindent elmondani, írásba adni, mert valószínűleg már nem találkozunk. Minden jó irodalmi mű menekülés egy emberibb és jobb valóságba. Teremtsétek meg hát ezt a jobb valóságot! Jó volt találkozni veletek, hogy elmondhassam nektek a gondolataimat!
Az est után a költő dedikálta a könyveit, Szatmári-Nagy Anikó pedig a költő élettörténetét összegző Búzás Huba költői élete című kötetét.
Vezető képünkön az est fellépői Búzás Hubával. Fotók: a szerző
