A Veszprémben élő Búzás Huba író, költő betöltötte 87. életévét. Munkabírása a régi, írói ötletei számosak. Mögötte tizenöt kötete sorakozik. Társalgásunk – a művészi értékek mibenlétéről – interjúnak indult, baráti beszélgetés lett belőle.
– Milyen élményekkel gazdagodott a könyvhéten? – kérdezem.
– A könyvhét nemcsak a könyvek seregszemléje, hanem az alkotó embereké is. Az olvasók ünnepe – válaszolja Búzás Huba.
Az idei könyvhét budapesti és veszprémi rendezvényein – úgy hírlik – négy kötete keltett nagyobb érdeklődést: az Ég Föld Emberek című lírai eposztrilógia, a Janus Pannonius könyvdráma, a Búzás Huba költői élete című életrajzi mű, amelynek szerzője Szatmári-Nagy Anikó, valamint az Évszázadok feje fölött című esszékötet. Az utóbbit a Művészetek Háza Veszprém adta ki, és felöleli írója egész költői látásmódját.
– Némely irodalomtörténészek, kritikusai szerint talán tanítani kellene – jegyzi meg.
– Ma már az igényesebb olvasónak is vélhetően tájékozottabbnak illenék lennie a művészetek értékei dolgában, hisz’ nem közömbös, mi várható el egy-egy műalkotástól – fűzi ehhez. – Szabatosan fogalmazva: mit értünk régtől fogva művészi értéken? Valamely mű olyan lényegi tulajdonságát, amely fontos az emberiség számára értékálló formai kidolgozottságának magas színvonala következtében, amely ennélfogva szépségek hordozója, azaz indulataink látomásos kifejezését valósítja meg.
– Napjaink műalkotásait miért kellene ilyen érzékeny mérlegre helyeznünk? Nem támasztanánk ezzel túlzott követelményt?
– Jövőre Veszprém Európa kulturális fővárosa lesz. Gondolom, városom efféle rangos értékeket kíván Európa több ezer éves kultúrájának piedesztáljára helyezni.
A lélek fennkölt beszéde lehet
– Legutóbbi kötete a Janus Pannonius című könyvdráma. Miért érdekelte Janus Pannonius?
– Egyértelmű: ő indította útjára a magyar irodalmat. Könyvemben Janus Pannonius a többi között ezeket mondja a magyar nyelvről: „…a magyar nyelv nem csiszolt. Nem irodalmi még, azaz nem kiművelt – eddigelé. De az leend! A nemzet géniusza – a magyar nép – alkotta csudálatosra nyelvtanát. Ennélfogva hajlékonyabb, mint bármely más, hatalmasabb nép nyelve. Színpompásabb és képzeletünkre ható… A magyar nyelv – ha jövendő századok poétái formálják zengzetesebbé – a lélek fennkölt beszéde lehet.” A magyar nyelv az ő idejében még nem volt olyan állapotban, ami megütötte volna az „irodalmi” szintet. Pár száz év alatt következett be, amit megjósolt: világirodalmi színvonalra emelkedett.
– Mert jött Balassi Bálint, érkezett Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, majd a Nyugat és említhetjük az avantgárd magyar törekvéseit is, ugye?
– Úgy van. Balassi Bálint mintegy 120 évvel később vetette papírra művészi értékeket hordozó alkotásait. Ő már tudatos nyelvművelőként megállapította: magyar nyelven létre hozhatók európai színvonalú irodalmi alkotások. Janus Pannonius után másodikként európai hírű magyar íróvá vált. Lassan fejlődött, érlelődött nyelvünk. Ennek több oka volt: a török hódoltság, a német befolyás. Az 1810-es évekre szinte szükségszerűvé vált, és nagyon jól sikeredett Kazinczy nyelvújítási mozgalma. A nyelvújítás korának Vörösmarty volt a nagy költője. A Zalán futásában valósággal dramatizálta szavainkat, alkalmassá tette őket az irodalmi használatra. Az 1920-as években a Nyugat írásművészei alkották meg egyedi költői nyelvüket. Általánosítva: koruknak megfelelő modern költői nyelvet hoztak létre. Az ezután berobbanó avantgárd szintén felszabadító hatású volt. Le akart számolni a már-már megdohosodott, szenvelgő nyelvezettel, a közhelyes irodalmi stílussal, még ha voltak is helyteleníthető esztétikai törekvései, amelyek ártó hatását nem tudtuk elkerülni. Mert ez a szabadságvágy a tehetségtelenebb akarnok írók könyöklésével átcsapott az ismert szabadosságba. Ezt látva mondta Kosztolányi: „Ha valaki érez valamit és kimondja, az még nem vers.”
– Pedig napjainkban is találkozunk az igénytelenség teóriáit tükröző úgynevezett „alkotásokkal”, amelyek megközelítően sem jutnak el a formai kidolgozottság magas fokára. Mi kell ahhoz, hogy az alkotó megfeleljen a magasabb követelményeknek?
– Számomra az kellett, hogy 1972 és 1995 között, az aczéli igénytelenséget sugalló három T (tilt, tűr, támogat) korszakában elhallgattam. Amikor már nem éreztem akadályozottnak magamat, megszólaltam. Hogy kifejezzem (formailag értékálló színvonalon!) mindenkori rebellis véleményemet.
– Mi volt az?
– Röviden szólva: bármennyire hatalmas utat járt is be az ember, „törpe” maradt.
– Legtömörebb megfogalmazásban erről, tudomásunk szerint az Ég Föld Emberek trilógia Mentsétek meg… című kötetében olvashatunk. Illusztrálhatjuk ezt egy-két versszak beidézésével?
– Hogyne. „Ha nagy vagy is, a végtelennel mérd magadat” című ciklusban olvasható:
„Ember? öröknek tűnik a lábnyomod, ám ezzel együtt megmosolyogtató
a törpeséged; mert ez az értelem sebezhető: hiába sajátod – szól
mögöttem végveszélyre intve az Abszolútum – ej, ha ritkán
élsz vele, tönkre teszed a Földet, s rákfene: háboruzol magaddal; …
ej, törpe még az ember: az értelem, az égiek legfőbb adománya, oly
kevés! modernkori vadság jelened: pusztítóbb technikával
öldököl, elveszi más tulajdonát, rabol esztelenül a fajtád…”
Az író harcainak csalogányai a szavak
– E most idézett néhány sorból is kiderül: az író, költő s ennek révén az olvasóközönség számára mennyire fontos a szókincs, nyelvünk ismerete, mert közlendőjének eszköze, kifejezésének anyaga a nyelv.
– Valóban. A nyelv a legfontosabb jelrendszerünk. Érthető: minden nép ez okból is ragaszkodik nyelvéhez, nyelvi hagyományaihoz, a nyelvhelyességhez. Miközben formálja, gazdagítja azt. Az író ugyanezt teszi. Alkalmassá formálja a mind művészibb kifejezés számára. Közhely, hogy az irodalmi nyelv, a költői nyelv, a tájnyelv, a zsargon s természetesen a köznyelv kölcsönhatásban vannak. Az író számára a szlengből is érkezhetnek szavak, amelyek ízléses használatával színesebbé teheti beszédét. Jó Petőfi Sándorunk valaha ily csodás hasonlatot vetett papírra: „Harcaink csalogányai a trombiták.” Úgy vélem, az író harcainak csalogányai a szavak.
– Sokszor hallom laikusoktól: „Ilyesfélét én is tudnék írni.” Az eddig hallottakból azonban lassan körvonalazódik, mennyi minden kell ahhoz, hogy valakiből író váljék. Például formatudás.
– Alkotás közben az író dehogy gondol bármi effélére. Mert előzetesen elsajátította már a komplex formatudást. Ha nem is gondol rá, műalkotásának rendelkeznie kell szemléleti formával (sajátos élet- és világlátással), szerkezeti formával (kompozícióval), nyelvi formával (egyedi stílussal). Bizonyos írásműveknek alkalmazkodniuk kell műfaji követelményekhez. Költői mű esetében a verstani forma se haszontalan, hisz előmozdíthatja a mű értékállóságát. Végül a teremtő képzelet által létrehozott műnek rendelkeznie kell a szépség (indulatok, látomások) valamilyen szintű sugallatával.
– Nem bánja, hogy ilyen későn volt képes megírni kimagasló műveit?
– Mit számít, hogy mikor? Jules Renard mondta: „Könyveinket mindig túlságosan korán írjuk meg.” Úgy vélem, legalább ezt sikerült elkerülnöm.
A vezető képen Búzás Huba a veszprémi könyvhéten.