Ráveszem magam, hogy kimenjek az öreg kutyámmal. Ki-kipillantok az ablakon, lehangolóan szürke a látvány. Ilyenkor kimenni? Ténfergek a lakásban, mit vegyek fel, hogy ne fagyjak agyon? A kutya a nyomomban. Mindent megtesz, hogy a szememből kiolvassa a szándékom. Megyünk vagy nem?
Lesi, mit veszek ki a fiókból, a látvány biztató lehet, élénk farkcsóválással nyugtázza, amikor előkerül a nadrág, jó jel, gondolja. Elég savanyúnak tűnök, de bizonyosan nem munkába készülök, mert akkor ő szoknyát látna nadrág helyett. Le nem veszi rólam a szemét. Öltözködünk, téliesen. Alig hallható vakkantással jelzi, hogy jó lábbelit választottam. Hát persze, most nem tornacipő, mert annak lejárt a szezonja, hanem a vízhatlan csizma. Örömében körbeüget, apró vakkantgatásokat is megenged magának, tudja, utálom, ha hangoskodik. És akkor jön a susogós hangú, fazontalan ruhadarab a fogasról, a kezeslábas…, hát ez imádjaaaa!, közli velem ficánkolva, forgolódva a tengelye körül, és máris rohan az előszoba felé.
De ez már maga az inkvizíció, mert még megkeresem a telefonom, kutatok a kulcsom után, kerítek kakizacskót, a kesztyűért visszamegyek, zsebkendő is kell. Közben meg telefonálok is vagy kettőt. Őrület. Berci az idegkimerültségtől szinte aléltan üldögél, tudja, hogy ha nem nyugszik meg, késik a séta. Póráz a nyakában, ajtó, most aztán vége az önkontrollnak, örömmámorban úszva hangosan csahol. Megyünk!
Sűrű köd, minden csöpög a hideg nedvességtől. Kovács doki számtalanszor elmondta, sétálni, sétálni, mindennap. Nem Bercinek, hanem nekem. De most őszintén: hogyan is néznék ki ebben a cudar időben, egyedül őgyelegve a Színházkertben, egy lila síruhában? Még hogy öreg a kutyám? Övé a világ, a végtelen szabadság, szaglászik, rohangál, jelölget, közben figyeli, megvagyok-e még, előrefut, visszakanyarodik, egyik bokorból a másikba, felméri a terepet, üzenget, vízben, sárban száguldozva éli boldog kutyaéletét.
Nemsokára karácsony. A szokásos útvonalunk mellett egy-egy bokor rügyezik, az aranyeső kinyílt, apró, rózsaszín szirmú rózsa virágzik.
