Macerás az élet, az embernek minduntalan alkalmazkodnia kell. Azt már megszoktam, hogy az asztal alatt kell üldögélnem, míg a falka kétharmada az asztalnál kvaterkázik és okoskodik. Mintha ott sem lennék!
Időnként leszólnak hozzám, kapok valami jutalomfalatot is, lapogatják a faromat, jó kutya, okos kutya, mondogatják. És azt állítják pofátlanul, hogy egy falkához tartozunk. Hogy egyenrangú falkatagnak tekintenek.
De hallom én. Az e fajta beszédet nevezik ők kommunikációnak. Felém leereszkedő stílusban, atyáskodva. Megmondják, mi jó nekem, mi nem, hozd ide, pfuj – meg a többi. Vagyis dresszíroznak, csorbítják a jogaimat, oda a mozgás- és a szólásszabadságom. Pórázon rángatnak és ne ugassak. Rám szólnak, bírálnak, lenéznek és szexuális frusztrációt is okoznak nekem, mert már többször is közölték, hogy – az ilyen-olyan gender- meg egyéb elméletek, a fajfenntartás és a falkanépesedés szempontjai szerint – melyik falkatársamat kellene szeretnem. De ez nem jött össze nekik. A jutalomfalatért sem. Egyelőre csak azt tudom, melyiket illik utálni. Ez legalább egyszerű. Mindegyiket. A kicsit, mert hülye, kötekedő és vakmerő, a nagyot mert durva bunkó, a ruhácskában riszálókat mert buzik, a dagit kiröhögjük, a hajléktalanokon átnézünk.
Nahát. Csak azt felejtették el, hogy állítólag családbarát falka vagyunk és még keresztények is meg fehérek, bár a két utóbbit nem is nagyon értettem, és sajnos én is eléggé tarka vagyok a német őseimmel. De ha ezek az asztalnál így folytatják, felhorgad bennem az ősi ösztön és akkorát harapok az egyik kétharmad kezébe, hogy elmegy a kedve a családcentrikus falkázástól.