Most akkor én milyen állat vagyok? Felvilágosítottak az előbb itt a szerkesztőségben, hogy tévhitben nevelt a gazdám, ember nem vagyok. Jó, őszintén szólva ezt már sejtettem, de azért nagyon rosszulesett. Gondolkodó lényként akár ember is lehetnék. Csányi Vilmos etológus szerint sokan közülünk ebben a tévhitben élnek.
A múltban is sok szó esett az állatokról. Korábban is hallottam már „marha nagy állatokról” – a méretemnél fogva ezek közé bizonyosan nem tartozom. És a „hülye állat” sem én vagyok, az a legfurcsább, hogy ez is mindig ember volt. Sohasem derült ki pontosan, hogy melyik állat vagy ember a hülye, bár azt már régen felfogtam, hogy hülyéből sok van. Állati sok.
Most azonban újabb rébusz elé állított a kukacosok vitája. Milyen állat a gazdaállat? Állítólag olyan, amely nélkül egyeseknek meg vannak számlálva a napjai.
Nocsak! Valaki kipusztul a kukacosok közül, mert nincs gazdája? Vagy netán én, meg a gazdám együtt vagyunk egy gazdaállat? Vagy a gazdám egy személyben egy hülye gazdaállat? Való igaz, hogy gazda nélkül bajban lennék, de azért nem pusztulnék el, mert a kukacosok közül bárki befogadna – most mondták éppen, hogy emiatt nem kell aggódnom, valamennyien jól vannak gazdaállatok nélkül is.
Nyugtalanít, hogy nem tudom kideríteni, mégis ki és miért pusztul el hamarosan. Felcsapott a jókedv. Lapogattak, nevetgéltek, nem kell aggódni, dehogyis vagyok gazdaállat, mondták, nincsenek tetveim, a gazdámnak sincsenek, és tetvek sem vagyunk, bár állati sok tetű él körülöttünk, de ők nem a szerkesztőségben vannak. Felültettek a padra, meg is simogattak és megnyugtattak.
Állatian vicces napunk volt, nem?
