London? Egy város, amely nem vonzott soha, fogalmam sincs, miért. Nem próbáltam elképzelni, nem érdekeltek a vele kapcsolatos sztereotípiák, nem volt hozzá közöm semmilyen értelemben. Nemrég aztán úgy alakult, hogy mégis oda utaztam látogatóba, és London észrevétlenül megkedveltette magát.
Öt nap nem túl sok, de arra pont elég, hogy az ember eldönthesse, jól érzi-e magát valahol. Rá tud-e hangolódni a zajokra, színekre, illatokra, átveszi-e a hely ritmusát, megtalálja-e azt, ami csak neki szól. London ezer apró részletében én felfedeztem a nekem címzett üzeneteket.
Utunk Brüsszelből a csatornaalagúton át gyors volt és eseménytelen. Az Eurostar szerelvénye a St Pancras nemzetközi pályaudvarra futott be, amelynek hatalmas, neogótikus épülettömbje lassan másfél évszázada nyeli el és ontja ki magából az utazók millióit. Közvetlen szomszédságában a King’s Cross pályaudvar még öregebb – 1852-ben adták át –, innen közvetlenül elérhető London metróhálózata. Már a legelső napon meg kellett barátkoznunk azzal a ténnyel, hogy akárcsak Párizsban, itt is kilométereket lehet gyalogolni a föld alatt, és hogy a britek sem szórják a pénzüket olyan cifraságokra, mint a mozgólépcső vagy a mozgójárda. Szálláshelyünk is a King’s Cross közelében volt, méghozzá egy hajdani dokkra néző épületben, a The Guardian szerkesztőségének közvetlen szomszédságában.
A csöndes kis kikötőben most lakóhajók sorakoznak szorosan egymás mellé simulva. Érdekes volt megfigyelni, amint késő délután egy szemmel láthatóan munkából hazaérkező kiskosztümös hölgy felhajtja a hajóponyvát és leereszkedik az otthonába. A közeli sarkon zavarba ejtő melegbárba botlottunk, az utcára kitett asztalkák mellett vastagon sminkelt, öregedő férfiak (transzneműek?) üldögéltek kihívó női ruhákba öltözve.
A tömegközlekedéshez rendkívül praktikusnak találtuk a tetszőleges összeggel feltölthető Oyster Cardot, amely minden járműtípusra érvényes. A két napra megváltott Hop on Hop off jegyünkért viszont kár volt pénzt kiadni, mert a busz olyan lassan és nehézkesen verekedte át magát a túlzsúfolt városi forgalomban egyik megállótól a másikig, hogy néha azt gondoltuk, gyalog hamarabb odaértünk volna. Meglepő egyébként, hogy még csúcsidőben sem szabadulnak el az indulatok, nincs anyázás, dudálás, nincsenek másokat veszélyeztető szabálytalan manőverek. A bumfordi londoni taxik mókás látványával nem tudtam betelni, pedig volt belőlük bőven, illetve mintha nem is nagyon járt volna másfajta személygépkocsi a város útjain.
Sétáink a Temze-parton, akárcsak rövid hajókázásunk a folyón különösen emlékezetesek maradnak. Az angol történelmi regények kedvelőjeként szíven ütött a Tower látványa, miközben körülöttem a London Riviéra színes, jókedvű közönsége nyüzsgött, koktélozott, hallgatta az alkalmi színpadon muzsikáló zenekart. Szegény Boleyn Annára gondoltam, akit 1536-ban végeztetett ki a nagy szerelmi étvágyú VIII. Henrik, meg arra, mennyivel boldogabb élete lehetett volna, ha ötszáz évvel később születik. Óriási élmény volt a Natural History Museum és a British Museum, a Buckingham-palota és a St James’s-park, a Big Ben és a Westminster Apátság, de azt a többletet, ami az intellektuális töltekezésen túl a lelkemet is megérintette, a Portobello Roadon – ott ettem életem első fish and chipsét egy hamisítatlan londoni pubban – és a Chinatown utcáit járva találtam meg.
London színes, London nyugodt, London toleráns, London telis-tele van látnivalóval, de sajnos London drága. Nagyon drága. Mégis, aki megteheti, szánjon rá pár napot. Ha szerencséje van – mint volt nekünk –, még a nap is sütni fog.
