Ünnep volt tegnap megint. Nemzeti ünnepeink közül talán a legmegosztóbb. Mert már az ünnepeink is jó ideje megosztják ezt a fogyatkozó kis nemzetet. István? Koppány? Mi lett volna, ha…?
Milyen lett volna a magyarság nélküli Európa, mi lett volna a magyarságból Európa nélkül? Ha nincs Szent István, ha nem tér keresztény hitre a magyar, vajon miként fordult volna a világtörténelem?
Ünnepeltünk tegnap, ki így, ki úgy. Budapesten lezajlott az állami megemlékezés minden szokásos eseménye, az ünnepi szentmise és a Szent Jobb-körmenet a Bazilikánál, a hagyományos tisztavatás a Kossuth téren egy kedves lánykéréses epizóddal, magasztos szónoklatok, és persze országtorta meg koncertek és kitüntetések, végül az esti tűzijáték a Dunán.
Mi, veszprémiek, hasonlóképpen tölthettük a napot, kicsit ugyan didergősen, de szabadon válogatva a lehetőségek között. És van-e annál ünnepibb érzés, mint szabadon eldönteni, hogy felkerekedjünk-e vagy otthon maradjunk, imára kulcsolt kézzel adjunk hálát az új kenyérért vagy a kedvenc fotelünkben olvasgatva töltsük a napot, meghallgassuk a várban az ünnepi szónokot vagy vendégségbe menjünk, a kiskertben szorgoskodjunk vagy a Szaléziánum családi programjára vigyük el a gyerekeket?
Államalapítás és Szent István és új kenyér, igen, tudjuk, ünnep. És ünnep az, hogy Rúzsa Magdi koncertezik a várban, és mi elmehetünk, ha akarunk, ott lehetünk, mert élünk, mert a hazánkban béke van, mert nekünk (még?) nem kell rettegni attól, hogy csőbomba robban a tömegben, a mi fiainkat (még?) nem viszik el katonának, és ha nehezek is a hétköznapok, mi még mindig talpon vagyunk. Ez adjon erőt, hogy ma, holnap és holnapután kibírjuk azt is, ami már-már elviselhetetlen, és képesek legyünk küzdeni a megmaradásért, az életben maradásért, az élhetőbb világért, az ünneplés szabadságáért és az ünnepek öröméért, egymásért.
