Egymással beszélgető, egymást támogató fák, természetes „internethálózat” az erdők talajában – erről ír bestseller könyvében Peter Wohlleben német szerző, aki szeretné visszaállítani az erdők sokkal, de sokkal korábbi természetes állapotát. (A német nyelvű könyv címe: Das geheime Leben der Bäume, Ludwig kiadó).
Meggyőződése szerint az erdők nem biorobotok, nem tekinthetünk úgy rájuk, mint a bútor- és parkettagyárak nyersanyagbázisaira, és nem is csak a tüzelő kitermelése miatt tartjuk őket. Az erdők világa sokkal csodálatosabb, mint azt gyerekkori meséink alapján sejtenénk.
A Stern riportere sétára indult az erdőket nyitott szemmel járó Wohllebennel, aki felhívta a figyelmet például arra, hogyan óvják, takargatják csemetéiket lombkoronájukkal a szülők, lassú növekedésre intve őket, 10 centiméter 20 évente az ideális. A növendékfák gyorsan nyúlnának, de a nagyok nem engedik, mert tudják, csak az lesz hosszú életű, aki lassan növekszik, csak így lesz egységesen szilárd a sejtstruktúrája. Így tudja majd elviselni a szélvihar tombolását és a hótakaró súlyát. Az erdőben kifizetődik a lassúság, a lassan felnövő fa lesz az értékes, ilyenből készül a szép hangú Stradivari-hegedű is például. A nagy fák és a csemeték gyökerei össze vannak kötve, így gondoskodnak a táplálásukról. Amikor egy öreg fa kidől, több életképes egyed is ott sorakozik, hogy elfoglalja a helyét, birtokba vegye a fényt. A legéletképesebb lesz közülük a győztes.
Wohlleben szerint nemcsak a növendékekről, de a matuzsálemekről és a holt fákról is gondoskodik az erdők közössége. Moha növi be a korhadó törzseket, mintegy tartósítva a még ép kéregrészeket. Az erdő igazából még annál is fantasztikusabb, mint a mesékben. A szerző mutatott egy kétszáz éve kidőlt famatuzsálemet a Stern riporterének, amelynek törzse még mindig él, mert a szomszédos fák táplálják. Ugyanakkor a holt fák sem haszontalanok, hiszen sokféle élőlénynek adnak menedéket, és a szén tartós megkötésével ugyanúgy mérséklik a globális felmelegedést, mint a fiatal hajtások. Az erdő tulajdonképpen egy szociális közösség, amelyben beszélgetnek egymással az egyedek. Az afrikai szavannákon élő akácfa például etilt bocsát ki magából, amikor legelni kezdi a zsiráf, amit a szomszédos fák beszívnak magukba, és ez elveszi az állat étvágyát. Ezért van az, hogy mindig csak egy fát legelnek le, a többit a közelben érintetlenül hagyják.
Nemcsak illatokkal, szagokkal kommunikálnak a fák, hanem a gombák föld alatti hálózatával is. Egy kávéskanálnyi erdei föld több kilométernyi gombafonalat tartalmaz. A gombák hálózatát Wood Wide Webnek is szokás nevezni, azaz a vadon internetjének.
Wohlleben szerint a fák számolni is tudnak, muszáj nekik, ha nem akarják elcseszni például a rügyezést, ugyanis ha elszámolják magukat, lefagynak a rügyeik. Na, de hol tanulják ezt a tudományt?
A Sternt olvasva eszembe jutott Hamvas Béla Fák című esszéje, amelyből mindig elhangzik egy részlet a Hamvas-napok alkalmával Balatonfüreden. Így már nem is annyira elrugaszkodott költészet, amikor a fák nagy pátoszáról, hűvös mámoráról, hullámzó növekedéséről, alvó lüktetéséről beszél Hamvas. „A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson” – írja le szemléletesen Hamvas. Megkülönböztet heroikus, győztes fákat, álmodókat, zaklatott arcúakat, hóbortosokat, patetikusokat, idióta, perverz, buta obszcén egyedeket, merthogy szerinte is személyiségük van. Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha az erdőben sétálva a hangos fáktól nem halljuk magunkat. Bár ilyenkor télen inkább hallgatnak a fák, a hó alatt tényleg olyan fenséges az erdő, mint egy katedrális.
