Veszprém, Csikász Galéria. Friss festékillat, készülődés. A mai megnyitó előtti este végigsétáltunk a kiállításon Birkás Ákossal, napjaink legismertebb magyar festőművészével. Bár egy 1973-as festménnyel indul az összeállítás, Birkás Ákos természetesen mai ember, nem a múlt gesztusait ismétli, inkább azt mondhatnánk, hogy a képzőművészet eredményeinek talán egyik legsikeresebb továbbfejlesztője.
– A Polgári Magyarország címet adta veszprémi kiállításának. Van ilyen? Mit ért ön ez alatt a fogalom alatt?
– Van ilyen jelszó. Nincs vita róla. Bár én nem akarok politikai aktivista lenni, de a kérdés régóta foglalkoztat a magam módján. Ebből most összegyűjtök néhány gondolatot a kiállításon képek formájában. Művészetileg kényes kérdés politikai témával foglalkozni úgy, hogy az embernek a bögye tele van, mert a didaktikus művészetet nem szeretem. Nem szeretem, ha megmondják, ez most a gonosz, amaz meg a jó. Intelligens művészetet szeretnék csinálni, nem didaktikust, tehát nem könnyen leolvashatót, hiszen a világ is bonyolult.
– Miért választotta ezt a témát? Egy 1973-as olajfestményből indul ki, amely egy veszprémi gyűjtő tulajdonában van, ez a kiállítás nyitódarabja. Miért nyúlt vissza ehhez a régi festményéhez?
– Igen, ez az 1973-as olajképem indítja a kiállítást és egy mai festményem zárja. Kicsit úgy viselkedek ezzel a veszprémi kiállítással, mintha kurátor lennék, aki egy életműből egy gondolat mentén válogat. A polgári Magyarország kérdése végigkísérte ugyanis a pályámat, liberális gondolkodású polgári családból jövök, de talán ettől függetlenül is, az életem úgy alakult, hogy foglalkoztat ez az álom, hogy polgárnak lenni, meg egyáltalán azon gondolkodni, hogy mi is ez. Az embernek mindenféle modelljei vannak a francia polgárságról, a forradalomról. Nézzük meg a kiállítást nyitó festményemet, első ránézésre konzervatív kép. Azzal, hogy festett keretbe tettem, idézetként hat az, amit ábrázol. Nem egy spontán expresszív valami, tehát nem a feltárom a lelkemet kategória, hanem valami megtört, áthelyezett, áttranszponált dologról van szó benne. Egy francia forradalom korabeli figurát ábrázol, aki első ránézésre egy dandy. Ha megnézzük ugyanis a francia forradalom szereplőit, köztük Robespierre-t is, divatfiguraként jelenítik meg őket ezzel a magas ingnyakkal, hosszú hajjal. Valóban ilyen narcisztikus fiatalemberek voltak, vagy a portréfestők érezték kötelezőnek, hogy fényezzék őket, és ők költötték ezt az imázst róluk, ezt nem tudjuk. Mindenesetre ez rettenetesen érdekes momentum, ami azért érdekel, mert ez a frusztrált ’68-as generáció minálunk, végül is, igazában egy művészeti, egzisztenciális, elit dandyzmusban valósította meg magát.
– Ön is ennek a generációnak a része.
– Ezért tudom ezt. Magyarországon társadalmilag késve hatottak 1968 eszméi, ami abból is látszik, hogy 1973-ban még élő téma volt, de akkor is csak egy szűk körben, nem forradalmi tettre sarkallás szintjén, hanem valamilyen álomszerű információfeldolgozásként arról, hogy az élettel talán valami mást kellene kezdeni. Ez a terem arról szól, hogy a forradalmár pózában nem egy forradalmi alak lakozik, hanem csak egy ellenálló, kontesztátor. A fennálló rend elleni lázongásban tudott egyedül megtestesülni a másként gondolkodás akarata, mert cselekvési lehetőség nem volt. Ez a frusztráltság, ez a narcisztikus, elit dandyzmusban megvalósuló kvázi forradalmiság borzasztóan érdekes téma számomra.
– Amilyen elvont, filozófiai a nyitókép, annyira direkt gesztusnak tűnik a zárókép. Meglepő és radikális. Provokációnak szánta?
– Attól függ, hogy milyen kontextusban nézzük. Ha Berlinben vagy New Yorkban állítom ki, akkor nem olyan radikális. A populizmus kérdését járom itt körül. Kitettem ebbe az utolsó terembe a zárókép mellé ezeket a kis képeket is, amelyekben szintén előfordul ez az önakt képem. A populizmus nemcsak egyfajta politikai retorika, sokkal szélesebb és sokkal tragikusabb ennél. A populista gondolkodásmód leegyszerűsíti, ugyanakkor állandó harctérré változtatja az életet, a világunkat azzal a nyerésre játszó taktikával, hogy nem az igazságot kell mondani, hanem azt, ami az ellenfelemnek árt és ami a tömegnek tetszik. A művészetben is jelen van.
– Új szenzibilitásnak nevezik az ön stílusát. Egyetért ezzel?
– Én egészen egyszerűen realistának nevezném magam. Nem sokat érnek ezek az elnevezések, mert nagyon lokálisak.
– Csak Magyarországon használják ezt a kategóriát a műveire, Németországban másként nevezik, merthogy Berlinben közismerten ahhoz a galériához tartozott ön is, mint például a lipcsei iskola egyik vezéregyénisége, Neo Rauch?
– Ez egy helyi címke, mondhatnánk, hogy hungarikum.
– A lipcsei iskola még mindig toptrend a képzőművészetben?
– A lipcsei iskola remek társaság, de igazából az is helyi ügy volt. Mert a festészet ma már nem érdekes.
– A digitális világ a vizuális kommunikáció más formáit hozza magával?
– Igazából nem technikai, tehát nem formai kérdésről van szó, hanem csak egyszerűen arról, hogy a festészet régi nyelv. Tessék elképzelni, hogy a világnak új eszmékre van szüksége, s akkor ezeket az eszméket valaki latinul publikálja. A kérdés az, hogy a mai művészet képes-e egyáltalán szembenézni a világ problémáival, amelyek sokkal nagyobbak, mint valaha voltak. Ehhez képest a művészet technikáival foglalkozni apróság. Végül is az dönti el, hogy valami művészet-e, hogy egy igazán lényeges, aktuális problémát képes-e eredeti szemszögből megragadni valami eredeti eszközzel. Bármivel. Valaki például úgy tanít meg Afrikában egy éhező törzset kukoricát termeszteni, hogy az New Yorkban revelációként jelenik meg. Ez nem konceptuális művészet, nem is land art, nem performansz. Ennek nincs neve. Ez a lényeg.
