Kék / Közérzet · 2015.12.04.

Atyaisten, karácsony!

Éppen a kormányhivatal foglalkoztatási osztálya támogatott képzésének alkalmassági vizsgájáról gyalogoltam a posta felé, hogy továbbítsak egy levelet, amikor belém hasított a felismerés, atyaisten, nemsokára karácsony. Idén is lesz karácsony, életemnek ezen a legszörnyűbb telén. Hiszen buzgón sütik már a kürtőskalácsot és rázzák a jingle bellst, forralják a bort.

Azt kérdezték tőlem az ápolási asszisztens képzési programra alkalmas személyeket válogató interjúztatók, hogy jól meggondoltam-e a jelentkezésemet, vajon felkészültem-e az emberi fájdalom, a sérültek, a véres emberi test, a halál látványára, és arra, hogy segítsek? Edzett vagyok. Mit válaszolhattam volna? Folyamatosan edz az élet. Sokkal inkább otthon vagyok az emberi léttel együtt járó fájdalmakban, mint a gondtalan ünneplésben. Lám, most is elfeledkeztem róla, hogy december van. Csak amikor megcsapta az orromat a kürtőskalács és a forralt bor illata, akkor döbbentem rá: atyaúristen, mindjárt karácsony!

A támogatott képzésről még csak annyit, hogy elsősorban a 25 év alatti és az ötven fölötti álláskeresőknek szervezik uniós támogatással. Hetvenen jelentkeztünk a megyéből és 16-ot vesznek fel. Kérdésemre, miért ilyen keveset, ha már lépten-nyomon azt halljuk, hogy nincs elég ápoló, azt a választ kaptam, hogy ennyire nyertek pénzt. Értem én ezt, de logikusan azt gondolnám, ami hiányzik, azt pótoljuk. Itt most egy szmájli jel következne, ha fészbukolnék. Mert eszembe jutott, hogy nincs is ennél egyszerűbb, e logika alapján, ha például hiányzik a gondtalanság az életünkből, akkor gyorsan pótoljuk. Például beleszippantunk a kürtőskalács illatába, és máris megkönnyebbülünk? Mindig mondtam, hogy kell a szenvedés ahhoz, hogy fel tudjuk ismerni az élet kimondhatatlan teljességét.

A karácsonyi vásár idén is olyan, mint mindig. Semmi különös, kicsit szedett-vedett, de a miénk. Jó érzés végigmenni. Hogy jól vagy rosszul érzem magam közben, boldogtalanul vagy boldogan, szinte lényegtelen ahhoz képest, hogy ott vagyok. Igazából nincs is rá magyarázat, nem tudom csupán romantikus meghatottságnak tekinteni, sokkal intenzívebb és ösztönösebb annál. A freudista magyarázatot a tudattalanomról meg már unom. Bár biztosan van benne valami, hogy szeretni akarunk és szeretetre vágyunk ebben a decemberi sötétségben, és a testünk raktároz ilyen emlékeket, amelyeket szépen előhívogatunk. Vagy ez már intimitás?  Közhely? Pedig milyen igaz.

Figyeltem, ahogy én sem vettem semmit, mások sem nagyon. Én csak egy betlehemre vágyom az idén, amit be lehetne tenni a fa alá, hogy elmesélhessem az unokámnak a Kisjézus történetét, aki azért jött a világra, hogy megváltsa az emberiséget. Vajon ha a Megváltó feltámadna, mit olvasna ma a fejünkre?

Hozzászólások

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be először a facebook fiókjába egy másik böngészőlapon!