A tűzifaszállító is tudja, amit a krumplitermesztő: belenyom egy kis szemetet a cucc közepébe, megteheti, úgyis tudja, ellenőrizhetetlen a szállítmány. Amikor megtalálja a vásárló a selejtet, a szép, tiszta mértani formára vágott fa között a zúzalékot, akkor már úgysem tehet semmit.
Így keletkezik az árusnak egy kis extrahaszon – nekünk meg egy kis extrakár. De hát kibírjuk, már igazán meg sem lepődünk, mert úgyis tudjuk, hogy ha két körtét veszünk szinte bármelyik piacon, akkor az egyik tröttyedt lesz, a méregdrága szőlő pedig fonnyadt, az alma kemény, íztelen. Egy a lényeg: a haszon. Leleményesen a vevő nyakába sózni a szemetet krumpliból, körtéből, paradicsomból, tűzifából.
Az eljárásban nincs semmi ördöngösség, de azért kell hozzá némi pofátlanság és gyakorlat: szépen középre csomagolni az árunak azt a részét, amit nem a szemnek szántak. Másrészt, ha nem zsáknyi mennyiségről van szó, akkor mézesmázosan a vevő szemébe nézni, miközben belecsusszan a nejlonzacskóba a zöldség és a gyümölcs rohadtabbja. Nem kell ezt mellre szívni, mondja a barátnőm: add tovább. Jó, mondom, a szöveg közepén, éppen itt elkezdek összefüggéstelenül nullákat írni: 00000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000, hogy teljen a sor. Az olvasóról meg úgyis tudjuk, hogy többnyire a címet, az első és az utolsó mondatot futja át, tehát középen jöhetnek a zérók: 000000000000000000000000 0000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000. Csakhogy én ezért nem kapok pénzt, tehát mindjárt borul a mutatvány. Egyébként sem vennék részt ebben az add tovább a veszteséget össznemzeti játékban. Nyakamon marad tehát a kupac szemét, amit tűzifaárában kifizettem. A világ nagy bajaihoz képest szóra sem érdemes, de én már a látványától is rosszul vagyok. Bosszant. Ez sok mindent megmagyaráz. Szerintem attól van, hogy túl sok irányból érkeznek már az emberhez szépen becsomagolt szemétkupacok. Mert az eladónak így gazdaságos. Világos?
