Közérzet · 2021.04.15.

Arany Elefántyuk – az érem másik oldala

A kívülállók számára az alábbi történet talán csak vihar a biliben, pedig nem az. Arról szól, amit az országban nap mint nap látunk, tapasztalunk.

Ez itt egy látlelet arról, miként válik közösségromboló tényezővé a politika és hogyan szakadnak meg évtizedes barátságok, hullanak a semmibe jó ügyek, ha párbeszéd helyett elkezdjük egymást felcímkézni, táborokba sorolni. Az Arany Elefántyuk kisvárosi történetében, akár cseppben a tenger, minden benne van.

Sokat vívódtunk azon, hogy mi legyen. Ne vegyünk róla tudomást? Kikérjük magunknak a nyilvános rágalmakat és sértéseket? A többség most is úgy gondolja, értelmetlen és hiábavaló belemenni bármiféle szócsatába. Magam azonban elérkezettnek láttam az időt, hogy megmutassam az érem másik oldalát. Mert ő hónapok óta nem száll le rólunk, és aljasul hamis képet fest az Arany Elefántyuk Társaságról.

Molnár Sándornak, az Utas és Holdvilág Antikvárium tulajdonosának érdemeit mindannyian ismerjük és elismerjük. Őt magát olyannak fogadtuk el, amilyen, bohémnek, sértődékenynek, feldobottnak vagy épp mélységesen lehangoltnak. Örültünk a Gizella-díjának (amire mi javasoltuk a döntéshozóknak), és mellette álltunk a magánéleti válságai idején. Szerettük az Utas nívós rendezvényeit, jól éreztük magunkat nála a társaság havonkénti összejövetelein, szívesen ugrottunk be hozzá bármikor egy Szia, Sanyi, hogy vagy?-ra. Aztán ez valahogy megváltozott. Ha arra is vitt volna az utunk, inkább kerültünk kicsit. Valami megfordult benne és körülötte is.

Várunk, hiányzol, köztünk a helyed!

Mintha direkt kereste volna a konfliktusokat, személyes sértésnek vett minden, az övétől eltérő véleményt, pletykált és vádaskodott. A közösségi oldalán többször gúnyolódva alázta az egyik tagot, de a társaságnak is oda-odaszúrt. Szinte valamennyiünkkel összeveszett már az idők folyamán. Kezdtük nem jól érezni magunkat nála, ezt érzékelve pedig még inkább ellenünk fordult. Hiába volt minden csitító szándék, békéltető küldöttség (mekkora cirkuszt csinált belőle!), kérlelés, győzködés, beszéljük meg-próbálkozás, a társaság találkozóiról több alkalommal is – hirtelen jött betegségre hivatkozva – távol maradt. Tavaly októberben pedig a neki írt személyes meghívás ellenére (Sanyi, várunk, hiányzol, köztünk a helyed!) a kilépéséről tájékoztatta a baráti kört. Arra a levelemre nem válaszolt azóta sem. Az ő döntése volt, tudomásul vettük, belefáradtunk az „udvarlásba”. Utóbb azt gondolom, nem erre számított és bosszúból szintet lépett.

Vállaltan „diszkriminatív”

A politikai kártyát nem sokkal ezután, az egyik ismert társasági magazin online kiadásában húzta elő. Olyasmit nyilatkozott, ami egyrészt nem igaz, másrészt alattomos mélyütés volt a mai Magyarország politikai megosztottságának, gyűlölettől szikrázó közéletének tükrében. Liberális diktatúrával vádolta meg az Arany Elefántyuk Társaság tagjait. Mindezt azért, mert nem szavaztuk meg Elefántyuk Junior díjasnak az ő jelöltjét, szerinte a fiatalember jobboldali politikai hovatartozása miatt. Az igazság ezzel szemben az, hogy a Junior díjra akkor több név is felmerült, de egyiküknek sem volt meggyőző támogatottsága, így a díj odaítéléséről nem döntöttünk. Tudni kell, ez egy olyan – vállaltan „diszkriminatív” – baráti kör, ahol a díj odaítélésének és ezzel a taggá válásnak mindig is két szempontja volt. Az egyik: a jelölt már letett valamit a város kultúrájának asztalára, a másik: ismerjük és olyannak ismerjük, akivel szívesen töltünk el néhány órát havonta, mert vannak közös dolgaink és van miről beszélgetnünk vele akkor is, ha csak az utcán futunk össze véletlenül. Sándor jelöltjét ő ismerte egyedül. A politikai vonzalmat vagy ideológiai elkötelezettséget nem mérlegeltük soha, ennek köszönhetően elég sokfélék vagyunk. Liberálisok és konzervatívok, hívők és ateisták, amiből időnként tartalmas és értelmes eszmecserék kerekednek.

A disznófejűtől a pride-ig

Döbbenten figyeltük, hogy a személyeskedő támadásnak hamarosan egy másik online médium is teret adott. Ráadásul anélkül, hogy az „ellen oldalon” bárkit megkérdeztek volna, de még ekkor is higgadtságra intettük egymást. Mostanáig ehhez tartottam magam, ám ami a költészet napi megemlékezésünk után történt, azt képtelen vagyok szó nélkül hagyni.

Molnár Sándor a saját közösségi oldalán azzal rontott nekünk, hogy Ady Endre Harc a Nagyúrral című versével „nem is lenne semmi baj, ha csak nem azért hangzott volna el, amiért. Hogy nem a vers-szeretet volt az ok, az, azt hiszem, nyilvánvaló”. Annak, aki nem értené a célzást, még hozzátette, hogy a társaság jelképévé vált Arany Elefántyuk szobor „szemében szomorúságot láttam, és a vágyat a fotókon, hogy visszatérhessen hozzám, ne acsarkodó tüntetések dísze legyen, mert ő nem azért született! Azt meg már végképp nem akarja megérni, hogy a pride-felvonulás élén hurcolásszák…” Kommentben ennél is tovább pontosított: a szobor „az enyém, valamint az egész társaság az én szellemi termékem, nem tűrhetem, hogy azt kormányellenes lózungok díszleteként használják, tehát nem kérni fogom vissza, hanem követelni”. Tessék mondani, ma Magyarországon Ady legismertebb verseinek egyikét felolvasni húsz másik között A magyar költészet napján valóban acsarkodó, kormányellenes tüntetésnek számít? Mert ha igen, akkor nagyon nagy a baj!

Ezt nevezik becsületnek?

Az Arany Elefántyuk szobrot vissza fogjuk adni, lezárva ezzel egy szép, ám csúnyán bemocskolt korszakot. Neki lesz egy nimbuszát vesztett tárgya barátok nélkül, nekünk lesz idővel új jelképünk és lesznek barátaink. Azt mondják, ahogyan az ember idősödik, a rossz tulajdonságai felerősödnek. Ezt a folyamatot sajnálattal konstatáltuk Sándornál, de tudomásul vettük, mert a társaságon belül intelligens módon, kellő toleranciával kezeljük egymás tökéletlenségeit. Ismertük az életútját, tudtuk a sebeit, értettük, hogy mitől tüskés, kötekedő, sértődékeny. Ám politikai színtérre vinni és nagykalapáccsal porrá zúzni régi barátságokat nem ez a kategória.

Idetartozik, hogy amikor vagy hatládányi könyvet ajándékoztam neki, hátha lesz közöttük, amivel egy kis pénzt kereshet, azokat épp az Ady-vers „acsarkodó” felolvasója cipelte el hozzá, mit sem törődve a gerincfájdalmaival, mert a Sanyi fontosabb. Ő volt, akitől a két évtizedes barátságuk alatt tán a legtöbb segítséget kapta és aki még a versünnep előtt is belépett hozzá azzal: Sanyi, gyere el, legyél köztünk te is! Most úgy érzi magát, mint akit hátba szúrtak. Abban a liberális diktatúrázós interjúban Molnár Sándor azt nyilatkozta: a társaságot a becsülete megőrzése érdekében önként hagyta el. Innen üzenem, hogy a becsületét az én szememben most veszítette el végleg.

Fotó: Baumann Béla

Kép forrása: Baumann photo

Hozzászólások

hozzászólás