Az első munkanapon a hosszú ünnep után sokan nyakukba vették a várost az ajándékcsere miatt, én is kénytelen voltam kimozdulni az otthon biztonságából. A karácsonyfa alatt derült ki ugyanis, hogy a vezeték nélküli ajándék telefon kijelzőjén nincs világítás, cserélni kell.
A Mártírok úti boltba lépve tömegiszonyom és félelmem egy csapásra elillant, sem tömeg, sem tolakodás, sőt, elsőre úgy tűnt, mintha nem is lenne nyitva, ezt az érzést aztán az elém pattanó eladó „Jó napot, miben segíthetek?” mondata űzte el. Problémám közölve kiderült, hogy már nincs olyan típus, amely képes lenne az extra kívánságra, hogy világítson is. Visszakapom a teljes vételárat. Gyors és kedves ügyintézés, de most akkor mi legyen, ajándék helyett pénzt?
Látván a tétovázásom, a hölgy telefonon felhívta a plázában működő boltjukat, s megtudtam, hogy ott van világító is. Ám a boltba érve valahogy nem ugyanaz a kép fogadott, mint a Mártírok útján: nyüzsgés, sorban állnak az ajándékcserélők.
Itt valahogy más típusúak a kereskedők, mert vagy a töltött káposzta-bejgli-zserbó kombináció okozta fájdalom, vagy az ünnep okozta fáradtság telepedett rájuk és vette el kedvüket a beözönlő vásárlók rohamától, mindenesetre nagyon lanyhán küzdöttek csak a hónap dolgozója címért.
Más választásom nem lévén, öntevékenyen a polcokhoz fáradva rövid keresgélés után megtaláltam a nekem kellő készüléket. Leemelve a helyéről, nehogy ismét lyukra fussak, megpróbáltam megtudakolni az egyetlen életképesnek vélt eladótól, hogy ez a típus világít-e vagy sem. A kolléga a bolt közepén kialakított kis pult mögött éppen hatalmas sztoriban volt két őt meglátogató úriemberrel. Mivel volt gyerekszobám, szavába nem vágva, a poént kivárva, türelmesen szólítottam meg.
Határozatlan köhintésem és tiszteletteljes tudakozódásom azonban nem tört át a poén okozta derültségen, sőt, az erőteljesebb sem, mert már egy másik történetbe kezdett bele. Egy tanácstalanul bolyongó vásárlótársam segített kideríteni, hogy a kijelző világít-e, mert szemüveg nélkül nem láttam. Világított. Megindultam a pénztárhoz, amikor – ni csak! – a pult mögött mindeddig vidáman anekdotázó árus megszólított:
– Megveszi? – s már nyúlt is a készülékért. – Ráírok egy kódot, lehet menni a pénztárhoz – mondta, s máris belekezdett az újabb történetébe.
Hát persze, a kód! A vezetőség valószínűleg úgy ösztönzi a munkaerőt arra, hogy a vásárlót minél elégedettebbé tegye, hogy az alapfizetés mellé az eladott termékek után jutalékot kap. Erre szolgál a kód…
