Vasárnap meggyújtjuk a harmadik gyertyát az adventi koszorún. A rózsaszínt, ami a reményt szimbolizálja. Advent vége felé egyre közelebb kerülünk a mesevilághoz, ahol minden szép és harmonikus. Ahol az emberek együtt örvendenek a kisded születésének.
Olyan gyorsan pörög az idei advent, máris a harmadik gyertyánál tartunk. Igyekeznünk kell hangulatba hozni magunkat, kilépni a háborús, olajos, benzines, gázos, inflációs hírek világából. Elkezdtük a visszaszámlálást karácsonyig. A kíváncsibb gyerekek, a várakozás izgalmát csökkentve, titokban kinyitottak már minden ablakot, hogy szemrevételezzék, mire számíthatnak. Minden napra jut valami apró csoda, nem csak a kalendáriumban. Márai írja december haváról, hogy ez a hónap az ünnep. „Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.” Az író arra emlékezik, hogy gyermekkorában mindent akart a Jézuskától karácsonyra, a világegyetemet, az életet, a biciklit, a kirándulást. Meglepetéssel észleli, hogy mintha még mindig várna valamire idősödő fejjel is. Semmiféle tárgyra nem vágyik már és ha jól meggondolja, utazásokra sem igazán.
„Néha azt hiszem, a szeretetre várok” – mondja. Igen, mint mindannyian, ilyenkor advent napjaiban különösen. Hazavárjuk a gyerekeket, unokákat, próbáljuk kitalálni a kívánságaikat. És megvesszük nekik a kabátot, az „álomcipőt”, a könyvet. Közben elviekben megegyezünk, hogy jövőre mindenképpen kevesebb tárgyat és több időt ajándékozzunk egymásnak. Hátha sikerül. De ha nem, hát nem. Mit csináljunk? „Az ember azt adja, amit tud” – ahogy az író mondja.
Fotó: Vissza a mesevilághoz! Idén mintha gyorsabban pörögne az advent
