Minden költözéssel, otthonteremtéssel önmagát keresi az ember. Már persze azon túl, hogy többnyire lépéskényszerben van. Menni kell valamiért valahova. Ott megpróbálni megkapaszkodni. Én is bedobozolva létezem már több mint egy hónapja – üzenem Drahos Nikolettnek. Lassan csomagolom ki magam. Közben néha legszívesebben elszaladnék, mint a macskánk, amelyik eltűnt tíz napra, aztán mégiscsak visszajött.
Tanuljuk a macskával az új helyet. Reflektálnunk kell a körülöttünk lévő dolgokra: a földre, falura, emberekre, természetre, és közben gyakorlatiasan megválaszolni az alapvető kérdést, hogyan is kellene élnünk, hogy célja és értelme is legyen a létünknek. Tudom, hogy nem lehetünk mindig boldogok, de törekednünk kell arra, hogy a lehető legjobban kiteljesedjünk. Platón szerint az a legjobb élet, amelyben az értelem és az igazságra törekvés irányítja vágyainkat. Macskáknál ez nem tudom, hogy van. Embereknél egyre nehezebb ez a feladat, nekem legalábbis, mert egyre többször érzem azt, amit Nádas is mond: unom ezt az egészet. Az ember nagy igyekezettel dolgozik, miközben minden visszájára fordul. Hát akkor minek egyáltalán kicsomagolni? Valami nagy lustaság kezd erőt venni rajtam. Azért remélem, nem jutok odáig, mint szegény anyám, aki legszívesebben csak aludna nappal és éjjel egyfolytában.
Na persze, tévedhetek is a helyzet megítélésében. Végtére is, ez az egyetlen bizonyosság, a tévedés lehetősége. A kétely az intelligencia motorja – mondta egy barátom bölcsen, miközben az önhitt emberekről beszélgettünk. Mármint, hogy ez a világ tele van önhitt emberekkel. Egyre többen vannak. Jönnek veled szemben és leszorítanak a járdáról. Kurzusokon tanítják velük, hogyan kell magabiztosnak mutatkozni, mert aki lehengerlően biztos önmagában, az a nyerő, a kételkedő pedig mehet a lekvárba. Én elfogadhatatlannak tartom ezt a viszonyulást, sőt, tragikusnak, ahogyan ez a sok kis felfuvalkodott tökfej elfoglalja a világot. Számomra mindettől függetlenül, vagy éppen ezért, a személyes filozófia megtalálásához vezető út első lépése az volt és maradt, hogy próbáljam meg sem alá-, sem túlbecsülni egyéni képességeimet. El kell fogadnom, hogy amit első pillanatban gondolok, nem biztos, hogy visszaadja a teljes igazságot. És amit a másodikban?
A vidék, a falu, ahova kiköltöztünk, talán éppen erre jó, hogy meghalljam önmagam. Soha nem volt időm igazán önmagammal foglalkozni, talán csak gyerekkoromban. De egészen más pozíció ez az élet végén, mint az elején volt. Könnyen légüres térbe kerül az ember. Amikor befordul velem a füredi busz az arácsi útra, úgy érzem, valamiféle mesevilágba érkeztünk. Szűk utca, apró házak, aztán szőlőskertek a dombokon. Az emberek is közvetlenebbek, egyszerűbbek. Egy négygyerekes családot szinte töviről hegyire megismerek a negyedórás út alatt. A postás is egyből elmeséli az egész életét. De ezek csak villanások. Egyébként mintha vattaszerű szigetelőanyag venne körül. Nincsenek ingerek körülöttem, hirtelen megszűntek a feladatok. Ahogyan jöttem hazafelé Lovasra Alsóörsről szombaton a barátainktól gyalog, és rátört a tájra a sötétség, miközben bámészkodtam, olyan nagyon elveszettnek éreztem magam. A levegőben terjengő isteni mustillat ellenére. Nem féltem és dühös sem voltam. Inkább csak olyan reménytelen, mert képtelen vagyok már elhinni, hogy egy ilyen alkonyaton minden megtörténhet: talán annyi hó esik, hogy haza sem bírok menni, vagy talán egy sosem volt amerikai nagybácsi állít be azzal a gáláns ajánlattal, hogy Dubrovnikban vett nekem házat, vagy mit tudom én, jön egy laptulajdonos, hogy velünk akar újságot csinálni. Nincsenek csodák, tudom már. Ezt a felismerést meg kellene siratni. Csakhogy sírni sem tudok már egy ideje.
Legyünk nyugodtak és barátságosak egymással. Ez a vidéki élet egyik alaptétele. A homályból mintha apró emberalakok integetnének. Viháncolnak, kiáltoznak. Amikor közelebb érnek, látom, hogy kerékpáros turisták. Relaxálnak. Feloldódást, feloldozást keresnek a tájban, akárcsak én.
