Reggelente leülünk a nemzeti együttműködés asztalához, hogy megbeszéljük, mit főzzünk. Ez nem is annyira egyszerű. Kitalálni, hogy mit együnk több napon át. Mert kinek van kedve egy napra főzni? Nálunk a konyhaasztal a nemzeti együttműködés asztala.
Kéznél a papír, a toll, ám egyikünk csak többszöri felszólításra hajlandó leülni, vagy akkor sem. Tanácstalanul köröz a szürke linóleum kockáin, míg a másik üres tekintettel mered a bevásárlócédulának feldarabolt szolgáltatói levél hátoldalára.
Ha elfáradunk az együttműködésben, kibámulunk az ablakon. Mint porszívó a sarokban megállapodott szöszcsomót, beszippant a történelmi táj. Szemben a Kálvária-domb a középkori Szent Miklós-templom rekonstruált romjaival, igazi „kiülős” hely. Nagy élet van itt. Már halottat is találtak az időjárásra fittyet hányó kutyások. Igaz, hogy csak egy hajléktalan volt. Ki más vetemedne rá, hogy februárban a szabad ég alatt éjszakázzon? Hiába hozták a pokrócokat a nyugdíjasok. Még egy piros paplant is ajándékoztak neki… Napközben a helyijárat-megállóban üldögélt. Eldiskurált a várakozókkal. Nemrég jött vissza az elvonóról, és rém büszke volt, hogy már nincs szüksége az italra. Már nincs.
A Kálvária-domb lombtalan fái mögött a múzeum fehér homlokzata világít. Figyelmet kér. Fel is figyeltem a hírre, hogy milyen szép életút-kiállítást rendeztek itt egy nyilas újságírónak, aki később a Kádár-rendszer fizetett besúgójaként is érdemeket szerzett. Mikor országos botrány lett a dologból, még némi sértődöttséget is kihallani véltem az igazgató asszony szavaiból. Honnan is sejthették volna, hogy az állami és egyéb díjakkal elismert férfiú életútján ilyen szakadékos kitérők vannak? Igaza van, ezt sejteni nem lehetett. Ezt tudni kellett volna. Kutasi Kovács Lajos nyilas múltja Veszprémben, a szülővárosában nem volt hétpecsétes titok. Annyira nem, hogy egy másik intézmény emiatt zárkózott el az író-újságíró hagyatékának befogadásától.
Kissé rézsút a húszemeletes hasábja, tetején egy hadihajóval. El fog indulni egyszer, kifut a levegőtengerre. Addig is – bohókás antennáival, rozsdásodó lövegtornyaival, éjszakai vörös jelzőfényével – a város tetején horgonyoz.
Nézegetjük egymást.
Domján Gábor
