– Minek a költészet? Ki olvas ma verset? – hallom sokszor, ha irodalomra terelődik a szó. A könyvesboltokban is látom az özönvízszerű pusztulást, elönti a szennyirodalom a polcokat, különösen a szem előtt lévőket, hogy kéznél legyen a szemét.
Na hát, ilyen irodalomra tényleg nem lenne szükség, ami csak tovább szennyezi nem csak a természetet a papírpocsékolással, de a gondolkodásunkat is, mindent. A viselkedésünket, egy nép, sőt, a népek gondolkodását. Mert ez nem magyar, hanem világjelenség, hogy tonnaszámra gyártják és ünneplik a ponyvát. És talán veszik is, mert különben nem lenne biznisz. Márpedig ez színtiszta biznisz. Semmi több.
Lehet, hogy tényleg vissza kellene menni a megszenvedett költészethez, a szavak sziklába, falba véséséhez, kaparásához. Mert túl sok már a leírt, kinyomtatott, kimondott és kompromittált szó. Az emberek mint a papagájok ismételgetik a banalitásokat, amiknek semmi értelmük. A kiforgatott szavaknak még kevésbé. Béke, háború, gyilkos, bűnös, korrupt, szabadság, demokrácia, emberi jogok, Európai Unió, civilizáció, közösség – már megint mind mást értünk alatta. Holott, nyilvánvaló, a romlatlan igazságérzet, ha megszólal bennünk, akkor érezzük, mikor hazudunk, és mikor hazudnak nekünk.
Nekem pontosan ez lenne a vers: a romlatlan igazságérzet, de nem is csak igazságérzet, hanem valami romlatlan valóságérzékelés. Mostanság éppen üvöltés. Akár Ginsberg Üvöltése. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.”
A költészet nekem lelki erő. Az ötödik őselem, ahogy Cvetajeva írja Rilkének. Egyenrangú a tűzzel, a földdel, a vízzel és a levegővel. A szavak ősereje nekem ellenméreg a világra, amelynek egyre kevésbé látom az értelmét. Már megint minden a visszájára fordul!
A költészet legyen veletek! Ne csak a költészet napján, József Attila születésnapján.
Vezető kép: Basquiat: Glenn, 1984. Forrás: Smithsonian Magazine