A Hegyről az első emlékem a Kláritól van. Az akkori falunkból minden nap egy másik faluba jártam óvodába busszal. Reggelente mindig ugyanazok az emberek utaztak velünk – köztük a Klári. A Klári apukája kovácsmester volt, igazi kovácsműhelye volt, és én még láttam igazi izzó patkót a tüzén. Tőlük vették a szüleim a zongorát is, amit azért kaptam, mert egy éve jártam már a zeneiskolába zongorázni, és ott azt mondták, nagyon tehetséges vagyok.
Aztán, mikor a második évben kaptunk egy másik tanárt, akit nem szerettem, már nem akartam folytatni, mire a szüleim azt mondták, jól van, végül is már hétéves vagy, itt az ideje, hogy döntéseket hozz a saját életeddel kapcsolatban. Eladjuk a zongorát, neked meg nem kell többet szolfézsra járnod. Ennyiben maradtunk.
Később kiderült, hogy botfülem van, és amit zenei tehetségnek hittek, nevezetesen, hogy elsőre megtanultam lejátszani bármit, az azért volt, mert egészen egyszerűen megjegyeztem, a tanár hova tette az ujjait. Nem mintha emez a tehetségem érdekelne azóta bárkit is, csak mondom.
A busz oda-vissza a Hegy előtt ment el, minden nap. A Klári ölében ültem, és ő mesélt. Hogy a Hegy réges-régen egy vulkán volt és tüzet hányt, lávafolyam ömlött le az oldalán, de már régen megszelídült, és azóta látod, emberek is laknak rajta, szőlő és gyümölcs terem.
– De milyen régen – kérdeztem –, mikor az anyukám kislány volt?
– Nem, még annál is régebben.
– Mikor a mama kislány volt?
– Nem, még annál is régebben.
– És a dédi?
– Még annál is.
Mivel a dédimnél öregebb embert nem ismertem, ettől a beszélgetéstől fogva a Hegy misztériuma befészkelte magát az ötéves fejembe. Ennyi időt egyszerűen nem tudtam feldolgozni. Minden reggel a busz ablakához nyomtam az orrom, és csak néztem, ahogy rettenetesen bosszantóan ott volt, minden reggel, ugyanúgy.
Milyen öreg ez a hegy? És mi lesz ha megint tüzet fog hányni? Elér majd a lávafolyam a házunkig? A Klári szerint nem. Mégis terveket szőttem, ha jön a láva, hogy és merre fogok menekülni, és mit viszek magammal. Ezt mellesleg azóta sem hagytam abba, több mint három komplett világvége-túlélőcsomag büszke tulajdonosa vagyok, sőt, egy időben tutira mentem: sátrat, hálózsákot, meleg ruhát, IKEA-szerszámkészletet és ivóvizet hurcoltam a kocsimban mindenhova. Most mindezek már csak össze vannak készítve egy-egy biztonságos helyen. Magamnál – a gyakori utazásaim miatt – már csak svájci bicskát tartok.
A svájci bicska abszolút szükségességéről Tom Hanks győzött meg véglegesen. Az egyik legjobb jelenet a repülőszerencsétlenséges-szigetes filmjében, mikor visszakapja a kocsikulcsát a volt nőjétől, és ott fityeg rajta a svájci. Ahogy akkor ránéz, abban a film összes korábbi kockája benne van.
Sajnos, mivel sokat utazom és sokszor felejtem a kézipoggyászomban, Európa számos repterén láthatóak kiállítva a svájci bicskáim, átlátszó konténerekben. Mióta Bush nincs többé hivatalban, már csak magamat okolom miatta, aztán mérgelődés helyett egyszerűen veszek egy újat. A múltkor, mikor megint találtak egyet nálam, már olyan szánni valóan megadó voltam, hogy a lengyel biztonságis fiú kétszer is megmérte a pengét, hátha mégis felvihetném a gépre. De sajnos elért a pilóta szívéig, mindkétszer.
Óvodából iskolába kerültem, és ötödikes koromig ugyanúgy, minden nap ugyanazzal a busszal, ugyanabba a faluba jártam. A Hegynek az út felől látott képe annyira mélyen rögzült bennem, hogy csak a húszas éveim végén döbbentem rá egy légi felvételből: nem trapéz alakú, hanem csonka kúp.
Szerencsére nem csak a világvégét várom, rengeteg más projektem is van. Például van bennem egy könyv, aztán ha ez lesz az, akkor jól van. A címe biztosan az, hogy A HEGY, de nem csak a Hegyről szól majd. Sőt, nem tudom, szól-e majd egyáltalán valamiről, merthogy történetekből fog állni. Vagy inkább emberekből. Akiktől ezt az életemet tanultam élni. Túl-élni, meg-élni, élni-élni. Legutóbb az eleddig legfontosabbat, miszerint a saját magam számára legkedvesebb én nem csak mástól, hanem önmagamtól is lehetek, bátran. Persze, ez is a Hegyen történt.
Németh Éva írása