Kedveltem a Führert, sokat vitatkoztunk, könyveket kölcsönöztem neki (Nemeskürty Istvántól Ormos Máriáig, Kun Miklóstól Sebastian Hafnerig), hogy ellensúlyozzam az önjelölt történészek hatását, mert jobbára azok formálták véleményét. Maga is fontosnak tarthatta eszmecseréinket, mert ahelyett, hogy hazament volna munka után, beszélgetni akart az olvasottakról, és további könyveket kért.
Imádta a történelmet, azon belül is a második világháború érdekelte, a német hadsereg. A Wehrmacht és az SS. Ódákat zengett a német katonai erényekről, a mérlegelés nélküli parancsteljesítésről, a fegyelmezettségről, a hűségről, a bátorságról és a bajtársiasságról. Valóságos kis tábora volt a kézbesítők között, tőlük kapta a nevét, de híveivel nem tudott beszélgetni, mert azok nem nagyon olvastak sem szak-, sem szépirodalmat.
Gyűjtötte a háborús relikviákat. Ügyesen csereberélt, figyelte a piacot. Egy teljes Wehrmacht-egyenruhát szedett össze, jól állt neki. A fiát militarista szellemben nevelte, saját gyerekkoráról pedig azt mondta: Az apám egy vadállat volt.
A veszprémi postásgyilkosság idején – akkor a Führer is még kézbesítőként dolgozott – mobiltelefonon kaptuk az ukázt, hagyjuk abba a kézbesítést, s azonnal jöjjünk vissza a postára.
A főnökök aznap egymásnak adták a kilincset. Lejöttek Pestről, Sopronból, lefagyott ábrázattal jártak, mocskos gyilkosoztak, együttérzőn domborítottak mellettünk. Süteményeket hozattak, még szendvicset, üdítőt is kaptunk. Akik irigyelték a borravalónkat, most elégedetten konstatálták, milyen jó is, hogy bent dolgozhatnak. Pszichológus foglalkozott a lelkivilágunkkal, félórás váltásban lehetett bemenni hozzá a hivatalvezető-helyettesi irodába, hogy segítsen feldolgozni a tragédiát. Én még nem fogtam fel a történtek súlyát, így nem is volt mit feldolgoznom, de amikor megkért a főnök, hogy írjak cikket a tragikus eseményről az üzemi újságba, elvállaltam. Mert nemcsak a fájdalomról, hanem a kézbesítők túlterheltségéről és a rossz munkakörülményekről is írni akartam, mert azok, ha nem is látványosan, de nagyobb pusztítást végeztek közöttünk, mint holmi rablógyilkosok. A levélforgalom négy-ötszörösére duzzadt, a címezetlen nyomtatványok darabszáma felfutott. Hetente négy-ötféle szórólapot kézbesítettünk minden háztartásba. Emellett újság-előfizetéssel, biztosításszerzéssel és sorsjegyárusítással is foglalkozni kellett. Főnökeink hétfőnként (a legrosszabb időpontban) értekezletet tartottak, és beélesített hangon kérték számon az úgynevezett kereskedelmi tevékenységet, hogy miután jól lehordtak és megfenyegettek bennünket, akár szunyókálni is ráérjenek.
A Führer is tisztában volt a helyzettel. Akkor már tíz éve „sétált” a gyilkosság helyszínével szomszédos körzetben. Úgy döntött, kihasználja a lehetőséget, megszabadul az életveszélyes és strapás munkakörtől. Közölte a főnökkel, hogy lelkileg annyira megviselték a történtek, képtelen újra felvenni a táskát. Szeretne átmenni a pályaudvari hivatalhoz, ahol csak békés küldeményfeldolgozás folyik. Úgy kalkulált, hogy az éjszakai pótlék majd kompenzálja az elmaradt borravalót.
De számításába hiba csúszott, mert fél év sem kellett, és kiderült, a szervezete nem bírja az éjszakázást. Visszakéredzkedett hozzánk. Levélosztó lett hat órában, de minden más munkát is köteles volt elvégezni. Így szólt a szerződése. Neki kellett a fémpénzt tartalmazó zsákokat kicipelni a főpénztárból a liftbe. Ha elromlott a lift, akkor felvonszolni a földszintről a második emeletre. Bútorokat pakolt, ha selejtezés volt az irodákban, és persze mindennap levelet osztott. A levélmennyiség alapján pontosan látta leterheltségünket. Legjobban ő tudta, melyik kolléga mennyit dolgozik. Ki az, aki csak sír, és ki az, aki magasabb fizetést érdemelne. Ritkán szólt bele a kis körzet-nagy körzet vitáinkba, de akkor röviden, velősen, s egy időre jegelődött a téma.
Az ő reszortja lett kézbesítőkörzetekre osztani a nyugdíjszelvényeket is, havonta mintegy húszezer darabot. Úgy állt ott a beosztószekrény negyvennégy fiókja előtt, mint zarándok a siratófal előtt. A százmilliókat érő szelvények osztása idegölően unalmas, karzsibbasztó lehetett, és állandó figyelmet igényelt.
A karácsonyi képeslapok dömpingjét a címezetlen nyomtatványok helyettesítették. Tonnaszám érkeztek, és minden lehetséges helyet elfoglaltak, alig tudtunk az asztalunkhoz vergődni reggel. Egyszer tizenháromfélét számoltam össze, volt köztük huszonnégy oldalas is. A dögnehéz zsákok lerakodása a teherautók platójáról s felhozásuk a kézbesítőterembe szintén a Führer feladata volt – természetesen kézi erővel.
Nem csoda, hogy kikészült a keze. Ha segítséget kért vagy pláne béremelést, a főnök megfenyegette, hogy átteszi négyórásnak, s akkor kevesebb fizetésért ugyanannyit dolgozhatott volna. Előfordult, hogy alig ért haza, már csengett a telefon, tessék visszajönni, mert egy szállítmány szórólap érkezett.
Egy szép napon a Führer betegállományba vonult. Kivizsgálásról kivizsgálásra járt, súlyos íngyulladást diagnosztizáltak a csuklóján. Egyre hosszabb időket töltött táppénzen. A hivatalvezető alig várta az alkalmat, hogy felmondhasson neki. Pár hónapnyi végkielégítést kapott.
A keze nem javul és már nem is fog – jegyzi meg józan fanyarsággal. Huszonnyolcezer forintból él. Ha nem bírja már a lakásban, az utcákat rója, hogy meg ne bolonduljon.
Domján Gábor
