Hétköznap – sok rendes ember ilyenkor dolgozik – csörög a telefonom. Abbahagyom a munkát, nyilván csak akkor hívnak, ha valóban fontos, kotorászok a készülék után, mert valami történt, valami fontos, ha már ilyenkor hívnak!
Mire előveszem, leteszi. Rejtett szám. Utálom a rejtett vagy magánszámról történő hívásokat, és ha véletlenül felveszem, igen utálatos is tudok lenni a hívókkal. Mert ha valakinek megadom a telefonszámom, akkor elvárom, hogy hívóként megtiszteljen azzal, hogy láthatom a számát.
Ezeket a letiltott számú csörgetőket nagy bunkóknak tartom, általában kinyomom, ám ha véletlenül felveszem, bevallom, magam is a bunkóság kényelmi szintjére süllyedve kommunikálok.
Útban hazafelé, a kocsiban, csörög a telefon. Mivel jókedvem van, annak ellenére, hogy „rejtett szám”, felveszem. Női hang a nevemen szólít, és közli, nyertem. Mikrosütőt, porszívót, megyekártyát, kedvezményt!
– Köszönöm, nem érdekel! – utasítom el, de az ismeretlen nem érti, hiszen neki „visszautasíthatatlan” ajánlata van. Erőszakos. Mondom neki, ha a „napilap” megbízásából hív – mert a megyekártya-ajánlata erre enged következtetni – ne is mondja tovább, ismerem, már többször hívtak és mindannyiszor elutasítottam. Sőt, legutóbb két hónapja kértem, hogy többé ne zaklassanak, töröljenek, felejtsenek el – ezt akkor megígérték. Erre most megint beszélünk, ő finoman erőszakoskodik, nem kimondva, de érzékeltetve, hogy milyen ostoba is vagyok, ha ezt a hihetetlen ajánlatot visszautasítom.
Vasárnap, dél, harangszó, ebédel a család. Csörög a telefon! A kijelzőn rejtett szám, a vonal végén egy búgó női hang a nevemen szólít. Közli, a napilap rögzített vonaláról hív, és nyertem egy csomó ajándékot, kedvezményes előfizetést. Az ajándék az előfizetés előfeltétele, de ismét bunkó vagyok, leteszem!
Hétfő, a szokásos reggeli nagy kapkodás, készül a család, ki munkába, ki iskolába, kisebbik gyermekem fut utánam a fürdőszobába: Apa, telefon! Rejtett szám, kinyomom, tíz perc múlva újra hív, kinyomom. Már úton vagyunk, hívás, kinyomom, és így a nap folyamán még vagy tucatszor. Aztán zajlik az esti otthoni rutin, ülök a konyhában, és miközben őrzőm a készülő vacsorát a tűzhelynél – mondanom sem kell –, csörög a rejtett szám. Eldöntöm: felveszem, sőt köszönök, mert név szerint keresnek. A vonal végén már nyomják is a napilap rögzített vonaláról.
– Drága hölgyem, ha elárulja nekem, hogyan tudta a nevemhez párosítani az amúgy titkos mobilszámom, ígérem, minden kérdésre válaszolok, bár nem fog tetszeni!
– Itt van előttem a monitoron a cégünk adatbázisában – csicsergi, és máris olvassa a telefonszámaimat, címemet, adataimat, hiba nélkül.
Válaszolok: nem, nem kérek nyereményt, megyekártyát, újságot, sem nyomtatva, sem online, de még próbaszámot sem, egyetlen darabot sem! Nem vagyok ideges, nem mondom el neki, hogy korábban már töröltettem az adataimat, mert minek. Csak a munkáját végzi. Megkérem, a rögzített hívást mutassa meg a felettesének, felszólítom a rendszerükben tárolt adataim, elérhetőségeim azonnali törlésére. Írásban, szóban legalább tízszer kértem az adataim törlését a kiadó rendszeréből. Apropó, felettes. Ezeknek nincs főnökük?
[stextbox id=”grey”]„…a kéretlen telefonhívások könnyen válthatnak ki fogyasztói ellenszenvet, amely fogyasztói panaszokhoz és hatósági eljárások megindulásához vezethet, ezért a telemarketingre vonatkozó szabályok betartása mindenképpen kiemelt fontosságú. A törvény fő szabályként kimondja, hogy minden direkt csatornán (‘közvetlen megkeresés módszerével’) csak akkor lehet megkeresni a reklám címzettjét, ha ehhez előzetesen, egyértelműen és kifejezetten hozzájárult.” „Telefonos megkeresés esetén a hívott felet a hívás elején tájékoztatni kell arról … hogy az előfizető élhet a letiltás jogával, azaz nyilatkozhat úgy, hogy a hívó fél őt a továbbiakban ne keresse meg ilyen célból.”[/stextbox]
