Az élet színjáték. Tanulj meg játszani, hagyd a komolyságot, lazíts – vagy készülj a fájdalomra! – figyelmeztetnek a színpadi szerzők és előadók. Hahó, kedves városom! Veszprémben világszínvonalú táncfesztivál zajlik jelenleg, izgalmas produkciókkal ma is és az egész hétvégén, vasárnap is. Csütörtökön éppen Oidipusz végzetének tükreit fordították felénk, hogy megnézzük bennük az arcunkat.
Jellegzetes, óriási tükröket használ Bozsik Yvette koreográfus és táncos az Oidipuszban a sors mélyére nézéshez. Táncosai egymás mellé felsorakozva mozgatják ezeket a könnyű, filmszerű anyagból készült tükröződő felületeket, amelyekben a szereplők, de olykor a nézők is megfürdetik tekintetüket. Hullámoznak, kavarognak, rázkódnak ezek a tükrök. Kiválóan érzékeltetik az ember fölött álló erőket. Legalább ennyire jellegzetes az előadás másik vizuális alkotóeleme, az embertorzó. Nekem Schaár Erzsébet szobrai jutnak eszembe róla. Ember nagyságú, egy tömbből faragott kősziluettek. Időnként mögéjük állnak be a táncosok. Ezeket a sziluetteket maguk előtt tolva közlekednek, vagy éppen állnak földbe gyökerezett lábbal. A kőszobornak a feje és a keze van emberből, a többi ősanyag. Bozsik Yvette Oidipusz-koreográfiájának harmadik jellegzetessége a fekete anyag. Táncosai fekete ruhát viselnek, arcukat sokszor borítja fekete sál vagy kendő. Csak Teiresziász (Vati Tamás) a fehér figura ezen az ősi sakktáblán, ő a jós, aki mindent tud, vaksága ellenére mindent lát. A címszerepet legnagyobb meglepetésre maga a koreográfusnő táncolja, ami egyfelől izgalmas megoldás, másfelől viszont nagyon behatárolja, megmerevíti a figurát. Bozsik Yvette Oidipusza napjaink napszemüveges, fekete öltönyös macsó üzletembere (celeb), aki, amikor rosszul mennek a dolgok körülötte, elkezdi keresni az ősbűnt, ami feloldhatja az átkot. Ám az átokkal nem lehet viccelni, az általában beteljesedik, ahogyan már az előadás nyitóképéből is sejteni. Mint fekete varjak, tollászkodnak a szereplők, a kórus. Philippe Heritier zenéje is a végzet, illetve a groteszk hangjait erősíti.
Bozsik Yvette érdeklődésének középpontjában a kórus áll, továbbá Teiresziász és Iokaszté (Samantha Kettle). Utóbbi gyönyörű, szomorú modellszerű, zsiráfszerű alkat piros tűsarkú cipőben, fekete fürdőruhában, napszemüvegben. A kórus pedig az az arctalan massza, amelyik uralkodik Thébán. Ők döntenek. Így együtt erősek és örökre adottak, mondhatnánk, leválthatatlanok. Névtelen, érinthetetlen erőközpontok, a történelem anonimuszai. A megsemmisítés szorgalmas dolgozói. Kreón (Gombai Szabolcs) csak egy közülük. Az ő nevükben cselekszik.
A kórust csak annyiban érdekli Oidipusz, hogy hasznos avagy káros a világra nézve, amelyben ők, az arctalan tömeg uralkodik.
Sokáig lehetne elemezni ezt az örök érvényű, mindig megújuló görög tragédiát, de ahhoz többször is látni kellene az előadást. Ám nincs idő sokáig töprengeni, mert a fesztiválon újabb kalandok várnak ránk.
Csütörtökön este láthattuk még a Közép-Európa Táncszínház K-arcok című, tulajdonképpen négy monodrámából, négy stílusgyakorlatból álló előadását. Horváth Adrienn az örök nő, a kissé neurotikus szörnyeteg és áldozat metamorfózisait mutatta be élvezetesen. Ivanov Gábor egy mai gördeszkás lelkét fordította ki elénk szellemesen. Hargitai Mariann lépcsőjárásra vitte el a nagyérdeműt. Életünk magasságai és mélységei csak pár lépésre vannak egymástól. Kovács Péter Mind1 című előadása, amelynek koreográfusa Kun Attila, mintegy keretbe foglalta a fesztiváli napot. Illúzió, hogy mi alakítanánk a sorsunkat és környezetünket, vannak végzetes erők, amelyek mozgatnak bennünket. Az egyén azonban ennek ellenére sem szűnik meg keresni a hozzá hasonlókat, a közösséget.
