A tűző napon, egy kis utcában, veszteglő betegszállító gépkocsi miatt áll a forgalom. A jobb oldali ajtaja nyitva, félig kinn, félig benn egy idős ember, keze-lába természetellenes pózban, beakadva az ajtó és az ülés közé, valahogy kapaszkodik, de inkább lóg a levegőben. Amióta stroke érte, mozgásképtelen.

A betegszállító próbálja valahogyan kiemelni, de nem megy. Egy sámlifélét is előkerít lépcsőnek, de az öregúr lába nem engedelmeskedik. Valóságos küzdelem folyik a kocsi ajtajánál, a betegszállítóról csorog a víz, a beteg is izzadtságban fürdik, ekkor a szemközti járdáról odafut egy fiatalember, segíteni szeretne. Na, de hogyan?

Közben kiderül, a betegszállító tulajdonképpen a sofőr, és pontos időben kell érkeznie minden megadott címre. Most persze késni fog, mert – mint megtudjuk – az idős úr „szállítólevelén” az áll, hogy járóbeteg, és nem szükséges a kísérő.

– Járóbeteg? Ne vicceljen már – szól a fiatalember, miközben megbeszélik a stratégiát, hogyan vonszolhatják át az idős urat az úttesten, majd be a kapun, át az udvaron a lakásba, sőt, az ágyáig.

– És mi van, ha valaki a negyediken lakik, például?

– Azt én nem tudom, az én feladatom csupán az, hogy háztól házig elszállítsam, nem én vagyok a szakember, ha járóbeteg, akkor, gondolom, felmegy az emeletre, felsegíti a hozzátartozója – lihegi a beteg súlya alatt a sofőr. – Százötven kilométeren át kapaszkodott az öreg az első ülésen, majd szétesik az autó, ugyan már, uram, milyen légkondicionáló?

A betegszállító a hóna alatt fogja a tehetetlen embert, aki riadt szemekkel figyel az utasításokra. A segítőkész fiatalember a térde alatt ragadja meg, és ketten hurcolják, rángatják, mi mást tehetnének, hordágy nincs, a nép bámészkodik.

Végül sikerül a produkció. Idős hölgy ácsorog tanácstalanul, jó, jó, mondja, a szabály az szabály, örül, hogy a férjét látja, a betegszállító magyarázkodik:

– Én erről nem tehetek, megkapom a feladatot és el kell végeznem – előkapja a papírokat, mintegy igazolván, hogy a sajnálatos eset nem az ő hibája, az intézmény szakorvosa állítja ki a szállításra vonatkozó iratokat.

Futtában bocsánatot kér, törli az izzadtságot a homlokáról, becipeli a beteg holmiját is, nézi az órát, mert késik, megmondja a nevét és a telefonszámát is, annyira kellemetlen neki és nagyon sajnálja, lohol az autó felé és még hátraszól:

– Ez még a jobbik eset, a múltkor egy amputált lábút szállítottam járóbeteg papírral, segítő nélkül, az kemény volt.

Ez is az volt, tűnődnek a bámészkodók, miközben magukban hárítanak, velük ilyesmi úgysem történhet.

Hozzászólások

hozzászólás