Itt valami nagyon nagy baj kezd kialakulni. Mintha a világ most, a szemünk előtt romlana el végleg. Köd borul az agyakra, hályog homályosul a szemekre és mindenki ítélkezik. Feketén-fehéren, kategorikusan, megingathatatlanul és kirekesztően.

Kedélyes ismeretségek, közelebbi barátságok, de akár rokoni kapcsolatok is rámehetnek a „balos libsibolsik” és a „szélsőjobbos nácifasiszták” egymást úton-útfélen megmorgó gyűlölködésére. Mintha a kettő között nem lenne semmi, legföljebb az egyre szélesedő és mélyülő árok.

Nem mostanában kezdődött, és mielőtt bárki búsmagyar apátiába esne: a jelenség korántsem nemzetspecifikus. Összeurópai elmebajról van szó, amely lappangva fejlődött évtizedeken át, de most rohamosan súlyosbodik, és amitől mi, európaiak lassacskán ön- és közveszélyessé leszünk. Nekem még vannak kapcsolataim mindkét oldalon. Még nem írtak le, mint ősellenséget, nem töröltek az ismerőseik közül, nem küldtek el túl gorombán, bár előfordult már, hogy a gonosz libsibolsik által fizetett, országlejárató bértollnoknak titulált valaki. Úgy sejtem, hogy eközben mások csöndesen lenáciznak a hátam mögött. Szóval vannak kapcsolataim és figyelem őket. Egyre nagyobb értetlenséggel és növekvő aggodalommal. Szeretnék rájönni, hol romlott el, mikor és miért szűnt meg az emberek közötti értelmes párbeszéd. Mindeközben megpróbálom elhelyezni önmagamat a legmegosztóbb társadalmi vitatémák koordinátarendszerében, hátha ezzel a módszerrel érthetőbbé válik, ami nem az.

Vegyük mindjárt a migránsproblémát. Meggyőződésem, hogy a zömmel muszlim hitű emberáradat kontroll nélküli befogadása Európa országaiba végzetes hiba. Naiv idealizmus azt hinni, hogy majd mind egy szálig beilleszkednek, és a befogadó közösség hasznos munkát végző, értékteremtő, együttműködő tagjaivá válnak. Lesznek közöttük olyanok is, de kevesen. A többség kezelhetetlen teherként fogja maga alá temetni Európa szociális ellátórendszerét, oktatását és egészségügyét, pusztán azért, mert túl hirtelen jönnek túl sokan. És a népvándorlás még épp csak elkezdődött. Ez idáig nem rasszizmus, ugye? Erről még talán lehetne, sőt kellene is beszélni indulatoktól mentesen, mégsem tesszük. Nem, mert a vallási és kulturális különbségek összes létező és várható problémája megkerülhetetlen, akárcsak Európa iszlamizációjának víziója vagy a terrorveszély. Ettől kezdve pedig esély sincs a párbeszédre. A „libsibolsiknak” meg a „nácifasisztáknak” két pillanat alatt elborul az agyuk, elvakultan hajtogatják a magukét, nem látnak, nem hallanak, nem engednek. Gyűlölik egymást minden erejükkel, ön- és közveszélyesen. Miért? Mióta?

Európa súlyos örökséget cipel. A holokauszt az emberiség történelmének egyik legszörnyűbb fejezete. Olyan rettenet, amire mindig emlékezni kell, hogy ne történhessen meg soha többé. Ezt mindenki jól vésse az agyába, mert ami a zsidósággal történt (meg az őskeresztényekkel, az indiánokkal, az örményekkel, a Pol Pot-rezsim áldozataival, a szovjet terror sok millió halottjával, a ruandai és a srebrenicai mészárlás ártatlanjaival), az meg nem bocsátható, a gyilkosokat feloldozni semmilyen címen nem lehet. De hetven évvel a hitleri téboly után senkit ne bénítson meg az attól való félelem, hogy rasszistának, fasisztának, nácinak bélyegzik, pusztán azért, mert felhívja a figyelmet az eltérő kultúrájú népcsoportok együttélésének várható nehézségeire, az Európában kialakult társadalmi szokások semmibevételére más vallású, más bőrszínű emberek részéről, a bűnügyi mutatók etnikai sajátosságaira vagy olyan jelenségekre, tendenciákra, amelyekkel képtelen azonosulni, és amelyek aggodalommal töltik el.

Liberális barátaim azt mondják, hogy a szellem könnyen újra kiszabadulhat a palackból és megismétli magát a történelem. Én meg azt gondolom, semmiféle szellemet nem jó palackba zárni, mert előbb-utóbb szétreccsenti az üveget. Sokkal bölcsebb volna beszélgetnünk róla – akár magával a szellemmel is, elhajtva őt a bús fenébe –, és keresni a megoldást, közösen. Mert párbeszéd nélkül mi történik? Beskatulyázzuk egymást, kizárunk, felszámolunk, megszüntetünk, táborokba tömörülünk, végül szépen belepusztulunk.

De nézzük csak azt a koordinátarendszert és benne a saját helyemet! Szilárd hitű liberális ismerőseim nem is nagyon titkolják, hogy szerintük rasszista befolyás alá kerültem, különben nem lennék képes olyasmit állítani, hogy bizony-bizony létezik cigánybűnözés. Ráadásul lépten-nyomon arról papolok, mennyit ront a helyzeten, hogy erről nem illik, nem szokás, nem polkorrekt beszélni. A jobbosok ezzel szemben simán lelibsibolsiznak, ha arról győzködöm őket, milyen remek eredményeket lehet elérni roma gyerekekkel azokban a speciális tantervű iskolákban, amelyekben elhivatott pedagógusok dolgoznak a felzárkóztatásukon, mert azt magamtól is tudhatnám, hogy „a cigány nem alkalmas semmire”. Vicces csavar a történetben, hogy a szélsőséges liberálisok szerint a felzárkóztató képzés színtiszta szegregáció, és fúj, micsoda hátrányos megkülönböztetés.

Liberális vagyok, amikor szót emelek a nők egyenjogúságának, egyenlő elbírálásának és önrendelkezésének elismeréséért az élet minden területén, de kicsit talán náci is (enyhe klerikális beütéssel), mert visszataszítónak találom a Pussy Riot polgárpukkasztó performanszait, és különösen felháborít, ha a Brüsszel főterén felállított betlehemet verik széjjel éppen.

„Libsibolsi” énem teljes elfogadással fordul a homoszexuális párok felé, az ismeretségi körömben is vannak fiúk, akik egymást szeretik és „mégis” jó emberek. A pride felvonulások magamutogató, öncélú közönségessége viszont kifejezetten irritál, akárcsak a szexualitás ízléstelen hangsúlyozása bármilyen egyéb felállásban. Lehet, hogy mégis inkább fasiszta vagyok? Vagy csak egyszerűen prűd? Esetleg normális?

Liberálisként a szólásszabadságot és a szabad véleménynyilvánítás jogát alapvető emberi jognak gondolom, mégis majdnem átmentem „nácifasisztába”, amikor a Charlie Hebdo elleni merénylet történt. Na nem úgy persze, hogy megérdemelték, úgy kell nekik! Embereket lemészárolni pusztán azért, mert sértő, amit írnak, rajzolnak vagy mondanak, semmilyen körülmények között sem lehet a nézetkülönbségek elintézésének módszere! Allah nevében sem, Isten nevében sem! Épeszű ember nem állít ilyet! Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy Mohamedet és Jézust ábrázoló obszcén karikatúrákkal sokkolni hívő emberek millióit, vagy a vízbe fulladt szír kisfiú partra sodródott holttestével viccelődni se nem szólásszabadság, se nem humor, hanem vegytiszta bunkóság és színvonaltalan provokáció. Kábé mint egy fingóverseny.

Hát, így keresgélem a helyemet ebben a megzakkant világban, állítgatom az antennáimat és próbálok jeleket fogni, jeleket sugározni jobbra is, balra is. Jó lenne társakat találni, lehetőleg sokat. Hídverésre.

Hozzászólások

hozzászólás