Ismerősöm kérdezte, hogy miről fogok írni rovatom következő darabjában. Vidáman rávágtam, hogy a húszemeletesről, mert egyrészt azt szinte mindenki látja és rühelli, másrészt behatóbban is foglalkoztam a történetével jó pár éve, amikor PhD tanulmányaim alatt egyik professzorom arra kért bennünket, hogy végezzünk minőségi kutatást egy hozzánk és/vagy lakóhelyünkhöz közel álló témában. Nos, én Veszprém eme gyönyörűséges építményét választottam. Ám dolgozatomat angolul írtam, annak magyarra fordítása pedig – ha hiszi az olvasó, ha nem – sokkal több ideig tart, mint más munkáját átültetni anyanyelvünkre. Ráadásul frissítenem is kell a témával kapcsolatos ismereteimet, mivel kutatásomat majd’ tíz éve végeztem, azóta pedig rengeteg minden változott. Az a tény is az elhalasztás mellett szól, hogy manapság már nem csak úgy van, hogy az ember fogja magát, leül és ír valamit, ami többek érdeklődésére is számot tarthat: az internet elterjedésével az írás, akár még a szépirodalmi is, végtelenül interaktívvá vált. Rovatom bevezetője után is kaptam visszajelzést, amely – nem mellesleg – roppant érdekes adalékkal toldotta meg írásomat: a „buhim” szó eredetével kapcsolatban kaptam olyan adatot, amely ráadásul az én magyarázataimnál sokkal meggyőzőbbnek tűnik. Szíveskedjék utánanézni: tessék, erre is milyen jó a világháló! (Jó tanács: érdemes az álnéven jegyzett hozzászólások elolvasását egészségügyi okok miatt mellőzni! Hadd idézzem nyolcéves kisfiam pár évvel ezelőtti, filozofikus mélységek felé mutató kérdését: „Apa, miért van az, hogy vannak olyanok, akik akkor boldogok, ha mások szomorúak?” Tanácsom azóta is ugyanúgy hangzik: „Hát ne boldogítsuk őket azzal, hogy elszomorodunk!”)

Miután úgy döntöttem, hogy a húszemeletes úgyis megvár, eszembe jutott, ami már rovatom elindulásakor is motoszkált a fejemben: írnom kell arról az emberről, aki zökkenőmentessé tette a Debrecenből Veszprémbe való áttelepülésemet; akinek egyszerű jelenléte, habitusa rajtam kívül még sok-sok ember életét tette derűsebbé, és ha próbálom a legmegfelelőbb szót használni, azt kell írjam: meghittebbé. Sándor Lászlóról van szó, az Ipari Szakközépiskola sajnos már elhunyt igazgatójáról.

1993 tavaszán találkoztam vele először. Vele és Tamás Gyulával, az Ipari, azóta sajnos már szintén elhunyt, nagyszerű tanárával. A középiskola, ahol Debrecenben tanítottam, az Iparihoz hasonlóan részt vett a Világbank (az IMF volt szocialista országokat segítő kistesója) „Emberi erőforrások” elnevezésű programjában. Tanterveket, tanmeneteket és eszközlistákat állítottunk össze, valamint csereprogramokat szerveztünk diákok és tanárok számára. Magam többnyire fordítóként és tolmácsként dolgoztam a projektumban. Ilyen minőségben kerültem egy esztergomi továbbképző központba is, ahol egy este, az intézmény bárjában üldögélve szóba elegyedtem két, tanárnak tűnő férfival. Miután bemutatkoztunk, kérdésükre válaszolva elmondtam, hogy Debrecenben már csak pár hónapot tanítok, aztán nekiállok állást keresni Veszprémben. Sándor Laci két slukk és némi tűnődés után így szólt, a füstöt hosszan, kényelmesen kifújva: „Nem keresel állást. Az igazgatónőddel már beszéltem. Áthelyezéssel jössz az Ipariba.” Tamás Gyuszi csak annyit fűzött hozzá: „Bizony, öregem!”: úgy ültek le velem beszélgetni, úgy mutatkoztunk be egymásnak, hogy további sorsomat illetően már előtte egyeztettek. Kicsit sem bántott, sőt meglehetős nosztalgiával gondolok az esetre, hiszen manapság ilyesmi már nem igazán történhet meg. Az a megrendezett, kaszablankás füstfelhő, azok a kimért, halk kérdések… A huncutul cinkos összepillantások teljesen elkerülték a figyelmemet.

Amikor a veszprémi angolkisasszonyok egykori rendházának szűk folyosóin feltűnt a fehér köpeny a fémkeretes szemüveggel, senkin sem futott át az a borzongással vegyes ijedelem, amelyet általában a diák vagy a beosztott érez, amikor meglátja igazgatóját közeledni. Ellenkezőleg: megkönnyebbült, vidám, de mégis tiszteletteljes köszönés fogadta Lacit, bármerre is járt az épületben. Emlékszem, milyen jókat mosolyogtunk azokon a tapasztalatlan kollégákon, akik egy-egy rosszalkodó nebulót – más fegyelmező eszközt nem lelvén – hozzá küldtek be, hogy ott aztán majd megkapják a magukét. Mit mondjak, meg is kapták! Barátságos ejnye-bejnye, közben barack a fejre, némi csevej a családról, ha már nagykorú volt a renitenskedő tanuló, akkor esetleg cigarettával kínálás: ennél nagyobb büntetésre nemigen számíthatott senki. Mégis, valahogy működött! Velem együtt jó néhány pályakezdő tanár érkezett az iskolába, remek volt a légkör, időnként mi is rosszalkodtunk. Egyszer például értekezlet közben stikában az asztalok alatt fociztunk. Sándor Laci elhallgatott, szemüvege fölött ránk nézett azzal a szeretettől csillogó kék szempárral, és csak ennyit mondott némi színlelt rosszallással a hangjában: „Na, de gyerekek!” Tanárként diáknak még soha olyan jól nem éreztem magam. (Csak a kontraszt kedvéért: Egy idős, szakoktató munkatársam hónapokig a köszönésemet sem fogadta ugyanott, mert a tanáriban felejtett csontváz fejére véletlenül az ő kalapját tettem, amikor felöltöztettem. Meg volt győződve, hogy cselekedetemmel az ő fél lábbal már a sírban való tartózkodására céloztam. Eszembe nem jutott volna ilyesmi, Laci is jót derült, amikor az incidensről értesült.)

Aki ismer, tudja nagyon jól, hogy mennyire komolyan veszem április elseje megünneplését. Legtöbb ismerősöm fel sem veszi aznap a telefont, ha látja, hogy én hívom. Emlékszem, egyszer egy igen fiatal, többnyire miniszoknyát viselő angoltanárnőt fogadtam reggel azzal: Sándor Laci kéri, hogy amint megjön, menjen be hozzá. Livi elsápadva ment be, én meg el is feledkeztem az egészről. A következő szünetben Laci a folyosókon futva üldözött, fehér köpenyének szárnyai csak úgy repkedtek mögötte: „Szétrúgom a fenekedet, te gazember!” Aztán megállt, eltűnődött és így szólt: „Hm, azért jó, hogy beküldted, még észre sem vettem, milyen aranyos kislány ez a Livike!”

Rettenetesen élvezte, hogy az iskola épülete kész labirintus: ha külföldi diákok érkeztek hozzánk, egyenként elvitte őket az épület legeldugottabb sarkaiba, majd csokoládéval fogadta azt, aki legelőször képes volt visszatalálni az (egyébként mindig nyitott ajtajú) irodájába.

Nagyon sok időt töltöttünk együtt iskolán kívül is. Vacsorázni vittünk külföldi vendégeket, csoportokat fogadtunk vagy kísértünk mindenfelé, így rengeteg alkalmunk nyílt beszélgetni. Sosem felejtem el, amikor arról mesélt, milyen nehezen élte meg, hogy iskolaigazgató lett. Elszontyolodva panaszkodott, hány olyan kolléga volt, aki teljesen megváltozott és gyökeresen másképp kezdett viselkedni vele, miután előléptették őt. Láttam rajta, hogy sokszor nyűgnek érzi beosztását. Lélekben nemhogy maga is „csak egy tanár” volt, hanem teljes valójával, egész életével azt vallotta, amit egy ismerősöm valahogy így fogalmazott meg: „Megöregedni meg lehet, felnőni nem szabad!” Bárcsak az iménti bölcsesség első felének is szót fogadhatott volna!

Temetésén fia mondta a búcsúbeszédet. Mi megszólalni sem tudtunk. Az Ipari honlapján a róla megemlékező oldalon Ancsel Éva nyomán a következő mondat olvasható: „A jó emberek magától értetődő csönddel teszik azt, amire a többiek – de hát kicsodák is?! – csak handabandával és rezesbandával kaphatók.”

Csak remélni tudom, hogy Laci áthelyezése Veszprémből valahova máshova ugyanolyan zökkenőmentesen zajlott, mint amilyenné ő tette az én ideköltözésemet.

Korbel Péter

Hozzászólások

hozzászólás