Mondják, régen a MÁV-nál dolgozott. Egyesek szerint bakter volt, mások szerint pályamunkás. Mondják, nem is igazi hajléktalan, mert van lakása, ahol az élettársával – egy ismerősöm szerint feleségével – él. Mindez érdektelen: akár mű-homeless, akár nem; akár nyugdíjas, akár nem: Guszti az Guszti bácsi, Guszti bá vagy egyszerűen Guszti. Nélküle Veszprém nem is lenne Veszprém. Szerves része a városnak, ahogy a furulyázó néni, a gitározó nagyszakáll vagy a székely himnuszt rendületlenül és többnyire hamisan tilinkózó bácsi is az. (Fenntartásaim egyedül a legutóbbival szemben vannak. A 2006-os választások kampánycsendjében kisfiamnak adtam némi fémpénzt, adná oda neki, mire a bácsi – játékát megszakítva – így hálálkodott Ambrusnak: „Nagyon köszönöm, kisfiam, és tudjad ám, engem nem érdekel ez a kampánycsendes izé, én a mocskos libsik és komcsik ellen zenélek!” Odaléptem, és szó nélkül visszavettem a pénzt. Gyorsan elrángattam a fiamat, hogy minél kevesebbet halljon a rám zúduló szitokáradatból.)

Volt még egy – legalábbis számunkra – jellegzetes figurája Veszprémnek, és kérem, szóljon, ha valaki tud róla valamit! Ottónak hívták, valószerűtlenül magas, ősz hajú, sportos alkatú, hatvan év körüli férfi volt. Kék dzsekije felett többnyire rövidre trimmelt szakállat és szintén rövid, ősz hajat viselt. Farmerban és fehér sportcipőben rótta a város utcáit, vagy éppen az Óváros tér kettős falloszt ábrázoló képzőművészeti garázdasága körüli padok egyikén üldögélve szemlélődött. Először feleségemmel ismerkedett meg. Ne titkoljuk: gálánsan udvarolt neki. Nem tolakodóan: afféle ottós arisztokráciával dörmögte cizellált bókjait. Később én is megismerkedtem vele, azonnal kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk. Rengeteget mesélt sportolói múltjáról. Néha arról is beszélt, hogy valaha tanár volt, és még számos olyan dolgot említett múltjával kapcsolatban, hogy már-már az volt az érzésem, hogy fantáziája sokszor helyettesíti a valóságot, amivel aztán végképp semmi bajom nem volt. Utoljára a megboldogult Szürkebarát mellett szagló hamburgeres előtt láttam: haja és szakálla hosszú, ápolatlan volt; mélyen, szinte ájultan aludt az asztal lapjára borulva. Ez jó pár éve történt, azóta semmit nem tudok róla, és bárkit kérdeztem idáig, senki még csak nem is emlékszik rá. Ottó, hol vagy?!

Gusztit Veszprémbe költözésem után szinte azonnal megismertem. Pontosabban meghallottam. Körülbelül a Mackó mellett járhattam, amikor a Napló székháza felől valami iszonyatos erejű, tatár időket idéző torokhangon harsogott ABBA-szám ütötte meg fülemet: „Homi-bomi-nomi, homi-noni, honi riszérpő…” (Bizonyára kitalálta az olvasó: a „Money, Money, Money” című slágerről vagyon itt szó!) Közelebb érve a Buhim utca elejéhez, megpillantottam őt. A néhai iratmásoló előtt álldogálva tartotta performanszát, és még csak azt sem mondhatom, hogy – annyira – hamisan énekelt volna. Bal kezében obligát löttyét lóbálva riszálta csípőjét az általa szolgáltatott zene ritmusára. Rádöbbentem, hogy torokhangján kívül megjelenése is kifejezetten tatáros. Alacsony termete, kiugró alsó ajka és álla, széles járomcsontja ugyanúgy összpontosított a dalra, mint pár pillanattal később pet-palackjának szájára. „Jó napot kívánok, egészségére!” köszöntem rá, ahogy elmentem mellette, mire lekapta flaskáját szervezetének bejárata elől és visszaköszönt: „Jó napot, főnök!” Szélesen vigyorgott rám. Azt is mondhatnám, kedvesen.

Egyszer Ambrust tologattam babakocsijában, és éppen első találkozásunk helyszínén jártam, amikor Guszti valahonnan előugrott, „Helló, főnök!”, és hevesen gesztikulálva elkezdte irányítani a forgalmat, miközben azt harsogta: „Vigyázat, apuka jön gyerekkocsival! Vigyázat, apuka jön gyerekkocsival! Mehet, főnök!”

Máskor meg a Fekete Sas Gyógyszertárba igyekezvén az OTP előtti parkolóba álltam be, mert valami gyógyszert kellett kiváltanom. Pénz nem volt nálam, a patikában az egészségpénztár-kártyámmal szoktam fizetni. Hideg volt, havas eső esett, valahonnan messziről érkeztem vissza Veszprémbe. Ahogy visszaültem a kocsiba és becsuktam az ajtót, ijedtemben ugrottam egy nagyot az ülésen, amikor valaki a bal oldalamon megkopogtatta az ablakot. Guszti volt az, hóna alatt hatalmas kenyérszalonna. Pénzt kért kajára. „De hát Guszti, ott a szalonna a hónod alatt!” „Igen, de nincs hozzá kenyerem!” válaszolta elszontyolodva. Bevallottam neki, hogy egy vas sincs nálam, majd szomorúan elköszöntünk egymástól. Otthon bevillant, mekkora marha vagyok: bankkártya volt nálam, és az OTP előtt parkoltam! Fogtam hát némi kenyeret, magamhoz vettem egy kis pénzt, és rohantam vissza hozzá – ám addigra eltűnt. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van.

A következő történet sem szívderítő, sőt, kimondottan szégyenletes – Veszprém büszke polgáraira nézvést. Volt vagy mínusz 10 fok, az akkor még nem Bakony-barát kínai térkővel kirakott Kossuth utca jegén lavíroztam lefelé, amikor már igen messziről észrevettem, hogy valaki a néhai Erste Bank (erről a sok „néhai”-ságról majd máskor bővebben!) bejárata előtt a járdán fekve kucorog. Még közelebb érve láttam, hogy Guszti az, és azt is láttam, ahogy egy nercbunda rajta átlépve megy be a bankba. Sokan elmentek mellette, mire odaértem hozzá. Oldalán elmaradhatatlan, meghatározhatatlan színű folyadékot tartalmazó palackjával, Guszti szó szerint úgy reszketett, hogy lehetett hallani, ahogy fogai összekoccannak. Leguggoltam hozzá: „Guszti, hívjak mentőt? Fel tudsz állni?” „Nem, főnök, nem bírok felállni, hívjál mentőt!” Azonnal hívtam is, a diszpécser együtt érzően biztosított afelől, hogy Guszti bácsi nemsokára jó kezekben lesz. Miközben vártam, előbbi nercbunda kilépett a bankból és rám rivallt: „Hívott már mentőt, vagy csak itt bámészkodik?!” Udvariasan leanyáztam.

Gusztit utoljára tegnap láttam, éppen munkában volt: Metrót árult. Jó, igaza van az olvasónak: a Metro ingyenes lap. És? Egyszer Máltán bérelt autóm ablakát akartam felhúzni egy parkolóban, amikor egy tekintélyt parancsoló egyenruhában feszítő, ősz bácsika mosolyogva megnyugtatott, hogy hagyjam csak nyitva, ő itt mindenre vigyáz. (Akkor még nem jutott eszembe, hogy Máltán – földrajzi okokból – nem túl logikus autót lopni.) Később, elhagyván a parkolót, megkérdeztem tőle, mennyivel tartozom, erre ő rám bízta a döntést, így adtam neki egy kis aprót. Hálásan megköszönte és búcsúzóul még tisztelgett is. A szállodában a recepciósnak lelkesen meséltem friss élményemet, mire az – mediterrán hahotájától fuldokolva – felvilágosított: Máltán nincsenek parkolóőrök! Nohát: a Metro is ingyé’ van, de a munkát attól még meg lehet fizetni. Főleg, ha a laphoz még egy szívből jövő „Jó napot, főnök!” vagy „Kezit csókolom, kisasszonkám!” is jár. Higgye el, kedves olvasó, kell ennyi melegség a szívnek! 

Korbel Péter

Hozzászólások

hozzászólás