Mindössze 1993 óta élek itt. Gyárilag várpalotai vagyok, ott 18 évig éltem, aztán hadsereg, egyetem és kétévnyi tanítás Debrecenben – végül itt kötöttem ki. Maradhattam volna a „maradandóság városában”, de vonzalmam a Bakonyhoz mindig is akkora volt, hogy több debreceni ajánlatra is nagy nyugalommal mondtam nemet: engem vár a Balaton-felvidék, a lankák, a sziklákból kinövő fák, a lejtők és emelkedők, a zegzugos utcák, a szélfúvás és a harangok zúgása…!

Várpalotai éveim alatt még senki nem gondolt arra, hogy át- vagy visszakereszteljék az utcákat. Így ma ott sétálva néha úgy érzem, mintha külföldön járnék: nekem a Kulich az Kulich, a Kállai Éva az Kállai Éva: gőzöm sincs az új nevekről. Várpalota bizarr érdekessége egyébként, hogy szocialista bányászvárosból a szélsőjobb egyik bástyájává volt képes kinőni magát: a Zichy-kastélyból Európa egyetlen tüzérmúzeumának kiállítási anyaga ismeretlen helyre „távozott”, hogy átadja helyét egy múzeumnak, amely nevében Trianont ünnepli, tárlata pedig messzire elbújhat egy általános iskola gyermekrajz-kiállítása mögött; szocreál és panelházainak falait a dicső magyar múltat ábrázoló giccs-reliefek teszik fájdalmasan groteszkké. Szomorú vagyok, mert szívem mélyén nagyon szeretem szülővárosomat: ha az utcák nevét nem is, de minden szegletét, a Felsőinkámtól a Várvölgyig, a Rákóczi-teleptől a Tési-dombig, Inotától Pétfürdőig ismerem. Mindig megdöbbent azonban, mennyire igaz, hogy egy közösség ugyanúgy viselkedik, mint az egyén: a jóravaló, derék munkásember elveszti addig szilárdnak hitt egzisztenciáját, csalódottságában bűnbakot keres, akit gyűlölhet saját sorsa miatt, és megkönnyebbül, ha valaki helyette is megtalálja azt. Nos, betűről betűre ez történt Várpalotával is, és nem szívesen lennék ott azok bőrében, akiknek jelleme, egyénisége szilárdabb annál, mint hogy megelégedjenek egy rájuk tukmált konfekció-ideológiával.

Egyedül Debrecenben ismerem a közterületek régi és új nevét egyaránt: ott ért a rendszerváltás, egy-két utcanévtábla (pl. Szamuely) leszedésében magam is segédkeztem. A nagyállomástól a Nagytemplomig előbb a Vörös Hadsereg, később a Piac utcán sétálva jutottam el. Egy innen származó látogató, így magam is, sokszor meglepődik, hogy a csupán kétsaroknyira lévő boltba majd’ fél óra alatt tud elgyalogolni; a tuja (villamos) akkoriban még kirázta az emberből a vesekövet, sőt, néha annyira elfáradt, hogy a Klinikák megálló előtti, bokrokkal benőtt kanyarban lustán az oldalára dőlt. Az is gyakran mulattatott, hogy az ottaniak valahogy nem képesek függőlegesen gondolkodni. Amikor például egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy hol van a Kölcsey művközpont, azt mondtam: „A Hunyadi Étterem fölött.” Erre a kérdező megdöbbenve rám nézett: „Ott csak a nagy égbolt van, te!” A vízszintes gondolkodás terén azonban verhetetlenek. Amikor – dunántúliként – azt mertem mondani, hogy „Add oda, légyszi’ a tolladat”, gúnyosan rám néztek, és tettetett kíváncsisággal kérdezgették: „Hova, hova?” Azóta már engem is idegesít, ha valaki nem az „add ide” fordulatot használja. Néha még mindig hiányzik az ottani hömpölygő életforma. A soha sehova nem sietés, a lassú, kettőshangzókkal tarkított beszéd. Édesanyám tősgyökeres bakonyiként rendesen ki is akadt, amikor hétévnyi debreceniség után kényelmesen így mertem szólni: „Aú, ne mongyad mán, he!” És még jól is esett!

Veszprémben azonban akkor kerülök bajba, amikor ős-veszprémi lokálpatrióták tesztelik, mennyire ismerem a régi neveket. Hát, kérem, semennyire. (Jó, a Dimitrov az már csak Dimitrov marad, amíg áll, pontosan úgy, ahogy egy egyetemistától hallottam a budapesti metrón: „Figyi, nekem a Felszab tér már csak Felszab tér marad! Ahogy a Moszkva is Moszkva!” Szeretem viszont a régi elnevezéseket, utánanéztem például a „buhim” szó eredetének is. Több magyarázatot is találtam, a legvalószínűbbnek az tűnik, amely szerint török eredetű szó, és afféle susnyást, sűrűn benőtt területet jelent. Más források szerint az elnevezés meredek, keskeny utat takar. De számos olyan utca van még, amelynek névetimológiája Veszprém történetét meséli el, például a Csutorás utca, az Ostrom lépcső, hogy a többit most ne is említsem.

„Gyütt-ment” mivoltomnak köszönhetően számos olyan dologra tudok még ma, 23 év után is rácsodálkozni, amelyek az itteniek számára magától értetődőek. Itt, kérem, mindenki mosolyog! Erre egyébként már debreceni középiskolásaim is felhívták a figyelmemet úgy ’92 körül: elhoztam őket osztálykirándulásra – volt, aki akkor látta először a Balatont –, az akkori Államigazgatási Főiskola Kollégiumában szálltunk meg a várban. Este elindultak, és csodálkoztak, hogy kicsit sem aggódom amiatt, milyen állapotban térnek majd vissza. Vidáman, mégis kissé csalódottan érkeztek meg a megállapodott időben: „Tanár úr, itt mindenki mosolyog, ez nagyon jó!”, mondták, „Viszont mindenhol elkérik a személyinket, ez nagyon rossz!” Hát ezért voltam én nyugodt: azt történt, amiben biztos voltam. Bárhova is mentek be (Kuplung, Halle Söröző stb.), mindenhol mosolyogva fogadta őket a pincérnő, és amikor sört vagy egyéb szeszt kértek, mosolyogva csak annyit mondott nekik: „Persze, fiúk, csak legyetek szívesek megmutatni a személyi igazolványotokat!” „Akkor kólát kérnénk!”, válaszolták. Budapesti barátom, aki a vidékre – saját bevallása szerint – még mindig idegen bolygóként tekint, azt mondta nekem pár éve, amikor meglátogatott, hogy itt úgy érzi magát, mint egy frankfurti Heidelbergben: közvetlenek az emberek, jóindulatúak és megengedők.

Nyájas Olvasó! Ez rovatom bevezetője csupán. A „Veszprémülök” cím sokszoros szójátékként értelmezhető: benne van a város neve, a „rémülök”, és az is, hogy még mindig próbálok igazi veszprémivé válni. Következő – rövidebb – írásaimban olyan dolgokkal is foglalkoznék, amelyek nem ennyire szívderítőek. Előre is elnézését kérem!

Üdvözlettel:

Korbel Péter

Hozzászólások

hozzászólás