Igen, az ihlet valóban onnan fakad, hogy az imént a Dire Straits Sultans of Swing című számát hallgattam. Ám most nem a szvinget, hanem városunk szultánjait tartom arra érdemesnek, hogy pár karakter erejéig megemlékezzem róluk – az „akinekneminge…” jogát végig fenntartva.

Meséltem már, hogy három dolgot rühellek bősz kitartással: a nepotizmust, a szervilizmust és a korrupciót. Még hozzátehetném a pártpolitikát is, bár tudom, pár barátom most hangosan felröhög. Szerintük leplezetlenül elköteleztem magam, amikor a későbbi nyertes jelöltet támogattam az időközi választás során. Egy alkalmat sem hagynak ki, hogy ne tegyenek ilyen vagy olyan megjegyzést ezzel kapcsolatban. Innen is üzenem nekik: elsősorban nem a jelöltet támogattam, hanem azt az ügyet, hogy ne egy távirányított, ráadásul végtelenül arrogáns pártcsinovnyik legyen Veszprém országgyűlési képviselője. Azt hiszem, ebben semmi szégyellnivaló nincsen, ma sem tennék másképp.

A magam pártpolitizálásáról pedig csak annyit: összesen négy évig voltam az SZDSZ tagja (sem előtte, sem azóta semminek), azt is rögvest otthagytam, ahogy elkezdődött a „kókista” kontra „fodorista” barátságtalan mérkőzés. Abban az időben voltam külső tagja a megyei közgyűlés európai integrációs bizottságának is, ahol – jegyzőkönyvbe mondva – hangot adtam végtelen felháborodásomnak amiatt, hogy mennyi pénz megy el a bizottságok úgynevezett „tanulmányútjaira”; továbbá az is mennyire hajmeresztően disznó dolog, hogy csupán egy bizottság külső tagjaként minden áldott hónapban nettó harmincezer forintot kapok azért, hogy egy naptári év során összesen legfeljebb hatvan percet töltök azzal, hogy közgyűlési előterjesztéseket meg- vagy leszavazok. Képzelhető, az mennyit keres, aki több bizottságnak is tagja, mellette elnöke is valamelyiknek, sőt, pozíciója van a városi önkormányzatban is, netán mellette még országgyűlési képviselő is, ráadásul – abban az időben még – esetleg polgármester is valahol. Akkor értettem meg, miért van annyi puhatestű, aki úgy váltogatja párttagságát, mint más az alsóneműjét. Öröm volt látni, ahogy pártállástól függetlenül nekem estek: sikerült egy platformra hoznom az egyébként egymásra acsarkodó urakat, hölgyeket! Miután ezt egy hetilapban meg is írtam, jóindulatúan figyelmeztettek: ne reménykedjem, hogy valaha valahol is újra valamilyen bizottság tagja leszek. Kimondhatatlanul elkeseredtem, mondanom sem kell. Hehe. Azóta is úgy tartom: Veszprém Mikszáth-érett város!

Szilárd meggyőződésem, hogy pártpolitikának semmi, de semmi keresnivalója nincs egy település irányításában. Egyszerre közhely és álom, tudom. Érdekes módon mégis azok a városok, községek élnek békés nyugalomban, ahol ez félig-meddig megvalósulni látszik: igaz, fentről le is tolják rendesen azt a polgármestert, aki előbbre helyezi lakóhelyének érdekeit főnökei fenekének szorgos nyalogatásánál. No, de nem kell mindennek olyan fényesen világítania, arra ott van az a fényességes telihold, nemde?!

Első „politikai” élményemet nem sokkal ideköltözésem után szereztem – a piacon. Leveszöldségért álltam sorban egy nénike standjánál. Előttem egy akkor számomra még ismeretlen lény álldogált, az a típus, akinek arcára már kiül a jellem. Megszólította a kofa: „Mit kér, aranyoskám?” „Én nem vagyok a maga aranyoskája, én X. Y. országgyűlési képviselő vagyok!”, és elvihar. Több percen át vigasztaltam a nénikét, aki annyira megrémült, hogy jaj, most mi lesz vele, hogy minden tagjában reszketett. „Csókolom, ez már nem az a korszak, ne tessék félni, nem lesz semmi baja!” (Ez 1993 körül volt. Ma is mondhatnám neki ezt? Hm?)

Itt, kérem, a notabilitások nobilitásnak képzelik magukat, a hivatalnokok királynak, a táskahordozók potenciális politikai tényezőnek. Itt, kérem, a borheteken a tényező nem fizet a borért, a fitness-wellness-jóless centerben még csak szerényen pironkodva meg sem említi, hogy esetleg leróná a belépő árát, ott parkol, ahol akar, és folytathatnám a sort napestig. Hogy miért teheti? Mert megengedjük neki! Hiszen olyan jólesik vele joviálisan elpaterkálni; otthon vagy a színházban elmesélhetjük, hogy képzeld, ma délelőtt beszéltem az alpolgármester úrral, hogy az milyen snájdig ember, te! Meg: ma a képviselő úr egy órát gyúrt nálunk, aztán bement a szaunába, tettem be neki jó zenét, nagyon dicsérte, eszméletlen jó fej a képviselő úr! A hadseregben döbbentem először rá, hogy az, aki még a hátuk mögött is elvtársozza a tiszteket, az minden rosszra képes. Ugyanezt tapasztalom nap mint nap az urazással kapcsolatban is. Lehet, hogy hülye rigolya, de egyszerűen feláll a szőr a hátamon! A szervilizmus legszánalmasabb megnyilvánulása, amikor valaki még látatlanban is nyal. Nyaljon, kérem, inkább fagyit, csak tartsa egyenesen a gerincét – ha van neki, persze! Hehe.

Végül – afféle illusztrációként – hadd meséljem el Első Veszprémi Hivatali Élményemet. Ideköltözésemkor nyelvoktatói vállalkozásomat is áthelyeztem Veszprémbe, ezért természetesen be kellett mennem az APEH irodájába. Türelmesen kivártam soromat – ilyen esetekre mindig vigyél magaddal könyvet –, majd közöltem jövetelem okát az ablak mögött üldögélő hölggyel. „Maga alanyi adómentes?”, kérdezte úgy, mintha azt kérdezte volna, hogy miért hordok fekáliát a fejemen. Mivel ezt a kifejezést először hallottam, felelőtlen ártatlansággal vissza mertem kérdezni. „MAGA ALANYI ADÓMENTES???”, süvöltött rám a ránézésre egyébként decens nő. Mondtam, hogy végtelenül sajnálom, de eddig csak alanyi költőről hallottam, adómentesről még nem. „Miért, azt tudja, hogy mi az az áfa?”, tette fel a súlyos kérdést gyilkos gúnnyal és hangerővel. Bepöccentem. Immár színlelt ártatlansággal visszakérdeztem: „Csókolom, tetszik tudni, mi az a labiodentális zöngétlen spiráns?” Tanácstalanság, gyanú, visszahők. „Nos, csókolom, az a ’ffő’ hang, az imént tetszett is használni. Nekem ez a szakmám, ím, el is magyaráztam önnek. Megkérhetném, hogy most ön is legyen olyan kedves elmagyarázni nekem, mi az az alanyi adómentesség?” Felállt és szó nélkül elrohant. Később újra találkoztam vele: első iparis szülői értekezletemre kis késéssel lépett be. Kiderült, hogy a fia osztályfőnöke vagyok. Nem tudom, miért sápadt el. Inkább örülnie kellett volna, hogy csemetéje magyarból valószínűleg jó kezekbe került!

Korbel Péter

Hozzászólások

hozzászólás