Avatott bicajos tudja, hol a legjobb a lángos, a fagyi, meg a sör, de egyébként is, az egész város kiszámítható. Kigurulni a fővárosból Szentendrére – a rövidebbik túraútvonal, időszűke esetén. Nem csak az út a lényeg, a cél is.

Kiszámíthatóan romantikus, kanyargós, gyönyörű, művészi, szezonban, pontosabban bármilyen kósza napsütésben tele turistákkal. Tisztára, mint Füred, csak éppen a Dunánál. Az ember mindig tudja, mire számíthat.

Vagy mégsem. A látszólag fokozhatatlant is lehet ugyanis fokozni (de hát a „mindig van ennél is lejjebb” analógiájára miért is ne lehetne?), az egyik galéria ugyanis közösen az önkormányzattal nyilvános padfestést rendezett még a nyáron, aminek következtében csaknem húsz padot terveztek, festettek meg helyi képzőművészek. A képekhez vers is járt, a zsidó származású, román dadaista művész, költő és esszéista, Tristan Tzara szövegei, versrészletei jelentették a rendezőelvet az alkotásokhoz. Úgyhogy a szokásos bringatúra új elemmel bővült:  megáll; rácsodálkozik; verset olvas; meghatódik; elgondolkodik; töpreng, hogy elbőgje-e magát, de úgy dönt, inkább mégsem; fel s alá járkál, padtól padig,  és az sem érdekli, hogy a biciklijét nem lakatolta le, messziről üvölt a bicajostársnak, hogy „ezt muszáj megnézned”,  leül a padra, elmélázik,  többedszer is elmormolja, hogy „ez qvajó” vagy „ez annnnyira igaz”…

Viszont most hétvégén nagyon csalódottan vettem tudomásul, hogy már nincsenek ott a verspadok. Elvileg jótékonysági célra elárverezték, és most biztos nagyon boldog mindenki, akinek a kertjében áll egy.

Amúgy pedig azt gondolom, hogy nem kell feltalálni a spanyolviaszt, ha már valaki feltalálta. Lehet továbbfejleszteni, átalakítani, újragondolni.

Végtére is Veszprémben vannak művészek is, padok is. Mi kell még?

Kiss Nikolett

Hozzászólások

hozzászólás