Az utóbbi 15–16 évben többször előfordult, hogy más „színű” volt az önkormányzat, mint a kormány. Ilyen esetekben a pedagógusok szakszervezete lelkes biztatást kapott: tiltakozzunk, tüntessünk, akár még sztrájkoljunk is. Azután, ha fordult a választási kocka, ezek a hangok elhallgattak, s a másik oldal kezdett el biztatni bennünket. Pedig, hogy egy intézkedés szakmailag jó-e, nem azon múlik, hogy a „mieink” vagy „nem a mieink” vannak hatalmon.

A jó intézkedéseket támogatni kell, a rosszak ellen tiltakozni, akárkikre is szavaz az ember. A sztrájkot egyébként én személy szerint nem szeretem, de szükség esetén végső, törvényes eszköznek tartom. A jobb megoldás a tárgyalás és a megegyezés.

A szakszervezeti követelések egyik kiemelten fontos témája a bér, de nem a legfontosabb. Mindent megelőz az, hogy a gyerekeket nyugodt körülmények között lehessen a jóra nevelni. Ha ez elveszni látszik, akkor a pedagógus – az óvónő, a tanító, a tanár – szakmai és polgári joga, kötelessége, hogy szóljon. Persze, vannak és voltak törekvések arra, hogy a munkavállaló ne merjen élni ezzel a jogával: a munkahely elvesztésének lehetősége hivatott megrendszabályozni a tiltakozókat.

A pedagógus szakmai tiltakozása csak közösségi támogatással lehet eredményes. Akkor, ha a polgárok megértik, hogy a jó közszolgálat (a jó egészségügy, a jó oktatás, a jó hivatal) elsősorban annak a kincse, aki igénybe veszi. A jó közszolgálat: közösségi kincs.

Akik úgy gondolják, hogy a pénzükkel vagy a kapcsolataikkal meg tudják szerezni, amire szükségük van, azoknak nem fontos a jó közszolgálat. Ők a leglelkesebb hívei a nagy ellátórendszerek leépítésének, szűkítésének, csökkentő átalakításának. Nekik nem jelent gondot a magánóvoda, gyerekeik külföldi egyetemeken tanulhatnak majd. Miért lenne hát nekik fontos, milyen a magyar köz- vagy felsőoktatás? S ha bármi bajuk történne, elég egy telefon, egy boríték, és biztosítva van a jó ellátás, a soronkívüliség.

Ha ezeket átgondolják és megértik a polgárok, akkor értik azt is, hogy a karbantartás elmaradása miatt tiltakozó buszsofőr, a lehetetlen körülmények miatt szót emelő pedagógus, az elviselhetetlen munkaterhelés miatt felszólaló nővér a polgár érdekében szól. Annak érdekében, akit nem autó visz mindenhova, aki itthon akarja/tudja taníttatni a gyerekét, és aki nem számíthat a magánkórházak VIP-szobáira.

Tapasztalatok szerint minden jól működő rendszerben a váratlan helyzetekre való felkészülés miatt kell hogy legyen egyfajta terjengősség, redundancia. Ez szervezetileg úgy jelenik meg, hogy ahol a munkát 10 ember tudja elvégezni, oda többet kell rendelni, mert mindig lesz, aki szabadságon van, továbbképzésre megy, beteg. Ehelyett most 10 ember munkáját 7 vagy 8 végzi, a további leépítés állandó fenyegetettségében. Az eredmény kettős kudarc: a szervezet az igénybe vevők, megrendelők felé sem tud teljesíteni, és a benne dolgozók is egyre rosszabbul érzik magukat. A végletekig kifacsart munkavállalók testi-lelki károsodásait pedig majd egy másik túlterhelt rendszer próbálja úgy-ahogy csillapítani. Mert ha nincsenek szakmai minimumkövetelmények, minimumlétszámok, akkor mindig lehet 100 fő helyett 70-et, 5 helyett 3-at dolgoztatni. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához kell a polgárok közmegegyezése és közakarata, ezért kell a szakszervezetnek minden törvényes eszközt igénybe vennie a megfelelő munkakörülmények kikényszerítéséhez.

Bán Mihály titkár

Pedagógusok Szakszervezete, Veszprém

 

A Vélemény rovatban megjelent írások nem feltétlenül a Veszprém-kukac szerkesztőségének álláspontját képviselik.

Hozzászólások

hozzászólás