Jó lenne túl lenni ezen a vasárnapon – csíptem el a mondatfoszlányt két szomszéd beszélgetéséből.

– Amúgy te mész szavazni? – kérdezte az idősebb a fiatalabbat.

– Még nem tudom, Laci bá’, még nem tudom, de már nagyon elegem van ebből a káoszból. Abból, hogy csapból is ez folyik.

A napokban számos csendesebb vagy hangosabb, de hasonló tartalmú beszélgetésnek voltunk fültanúi. Az óvatosabbak összesúgtak, mert ugye már a „falnak is füle van”!

Vajon egy hozzánk hasonló, dolgozó ember meddig tűrheti, meddig kell elviselnie, hogy a legbensőbb életébe is betolakodjon a propaganda, a politika? A hét elején, a választási hajrá utolsó hetében, hazafelé sétálva döbbenten hallgattam kilencéves gyermekem elmélkedését arról, hogy miért is kellene, illetve nem kellene elmenni szavazni. Kérdésemre, hogy ezeket honnan szedi, a válasza az volt, hogy szünetben az udvaron beszélték az osztálytársaival.

Nincs is min csodálkozni ebben a mértéktelenül túltolt kampányban, hiszen buszok hátulján, oldalán, házak falán, villanyoszlopokon, óriásplakátokon, mesék közti reklámokban, amerre csak járunk, amerre csak nézünk, lassan már csak a kék alapra írt „Tudta?”, illetve a nemzetiszínű, „Szavazzon nemmel!” felhívást látjuk. Nem csoda, hogy már a legkisebbek is erről elmélkednek.

Legyen már vége, mert már az otthonunkban sincs nyugalmunk, a média, az internet ontja a propagandát, ráadásul a postaládánk is tele van vele. Jött kiadvány a miniszterelnöktől, a helyi jegyzőtől, a polgármestertől. Hirtelen lettünk tisztelt veszprémi választópolgárok, honfitársak, magyar emberek, színes fejlécen megszólítva, jöttek a levelek számolatlanul, aztán a telefon is, a vezetékes és a mobil is személyre szabottan, polgármesterünk géphangján agitál.

Az őrült hajszában, a kampánydömpingben azonban még mindig nem árulta el senki, hogy valójában miről is, kiről is szavazunk vasárnap.

Mielőtt bárki agitációval vádolna engem is, előrebocsátom, nem mélyedek el a témában, csak hozok három régi, már-már elfeledett történetet: 1989, egy kis ország Európa közepén, ez a kis ország a változás évében az egész világ tiszteletét vívta ki, amikor szeptemberben több tízezer NDK-állampolgárt „engedett” nyugatra. Ez a kis ország még ugyanabban az évben többezernyi, Romániából menekülő elesettnek lett az ideiglenes otthona. Majd a ’90-es években a balkáni mészárlások elől menedéket keresőket fogadtuk be.

Akkoriban nem volt szükség népszavazásra ahhoz, hogy eldöntsük, mi a helyes, akkoriban nem volt szükség egy okos vezetőre, aki megmondta volna, mit kell tennünk. Akkoriban valahogy bölcsebbek voltunk, legalábbis 25–27 év távlatából már úgy tűnik.

Vasárnap mindannyian az eszünk vagy a szívünk szerint döntünk, és ha előbb nem is, 2040 körül kiderül, hogy helyes volt-e a döntésünk.

Hozzászólások

hozzászólás