Nagy a tisztogatás a fővárosi köztereken, hozzák-viszik a szobrokat aktuálpolitikai megfontolásból. A városi legenda szerint Veszprémben is politikai pontszerzési céllal állítottak Szent Mihály arkangyalnak szobrot az Óváros térre, majdnem Simicska háza elé.

Minden hatalom hajlamos elhinni, hogy vele valami új kezdődik és ezt a köztereknek is tükrözniük kell. Ám ez a gondolat lényegét tekintve hagyományellenes és kultúraellenes, mert tagadja a kultúra kontinuitását és elért értékeit.

Olyan kínos, amilyen csak lehet, hogy nagyjából azt tesznek ki a közterekre, amit akarnak, ha megfelel a politikai kurzusnak. A rossz ízlés nem akadály. Országszerte egyre több a túlhajtott giccs, a barokkos neoreneszánsz szobor, a pszeudohistorikus vagy tisztán amatőr munka. A szoborállítókat nem érdekli, hogy mekkorát változott a világ. A jelekből ítélve ők úgyis a múltba vágynak vissza. A köztéri szoborállításra vonatkozó 1991-es törvény szerint mielőtt az illetékes testület a döntést meghozza, szakvéleményt kell kérnie a műalkotás művészi értékére vonatkozóan, de nem kötelező azt figyelembe vennie. Az utcákon, köztereken látható összevisszaság erre enged következtetni.

Mintha a szponzorok, döntéshozók elfeledkeznének róla, vagy inkább nagyon is tisztában lennének vele, hogy a szobrok jelek, amikből olvasni lehet. A saját (rossz) ízlésük jeleit akarják elhinteni. Érthető, ha megtehetik, miért ne? A művészek hallgatnak. Lehet, hogy nem leszünk büszkék rá, amit ezekből a köztéri munkákból majd kiolvasnak rólunk az unokáink, dédunokáink a városunk lelkületéről, szellemi állapotáról, álmainkról?

A szobrász által megformált terek hatnak érzelmeinkre. Figyeljük csak meg, a boldog városoknak harmonikus a szobrászatuk és kreatív az építészetük! Az ember ott érzi jól magát, ahol az erővonalak a világegyetem törvényeivel összhangban állnak. Ha kaotikusan rakják le a szobrokat, vagy ha fenyegető nyomatékkal, indulatból, akkor rossz érzésünk támad.

Nézzük meg a veszprémi kis Óváros teret, ahova 2017-ben beszorítottak egy túldimenzionált, három méter magas, nyugtalanító bronzszobrot egy óriási, csúnya kő talapzatra. Szent Mihály arkangyalt ábrázolja, amint megöli a gonoszt. A keresztény mitológia nevelőerejét jelzi mintegy figyelmeztetően. Felkapott motívum: a budai várban, a Miniszterelnöki hivatal számára felújított épület oldalába is Mihály arkangyal került. Madarassy István ötvösszobrász veszprémi alkotása nem rossz munka, de a helyét és a talapzatát nagyon elszúrták. Mégis miért kellett idetenni, ha akadályozza a közlekedést? A városi legenda szerint azért, hogy az arkangyal lándzsája Simicska Lajos házának kapujára mutasson.

Ugyanennek a késő barokk stílusú házakkal körbevett szűk Óváros térnek a másik végében szó szerint másik végletként Lugossy Mária 2001-ben felállított Milleniumi emlékműve (homokórája) tornyosul. Hans Arp fehér organikus szobrainak távoli rokona. Semmitmondó, személytelen fehér kőoszlop üveg nyílással a belsejében.

Veszprémnek valahogy nincs szerencséje a szobrokkal, illetve a legnagyobb gond, hogy szűk helyekre beszorítják azokat, például a Brusznyai emlékművet a színházkert szélébe. A kert másik végébe pedig majdnem bezsúfolták Rajk László teljesen más stílusú, modern ’56-os emlékművét, aminek felállítását ellenzői az utolsó pillanatban megakadályozták. Pedig az egy jó szobor volt. Annyira jó, hogy megijedt tőle az átlagpolgár?

Bezzeg a kopjafáktól senki sem fél. Egy időben valaki teleszórta a körforgalmakat kopjafával. Mára mintha már csak egy maradt volna közülük, félő azonban, hogy a körforgalmak szaporodásával feléled a kopjafa állítási vágy. De volt itt egy világszínvonalú installáció is a központi körforgalomban: Bernar Venet francia sztárszobrász alkotása, amit egy év után nem vásárolt meg a város, engedték elvinni.

Nem bántó szándékkal írtam ezt le, hanem azért, hogy figyeljünk már oda, mit csinálunk, állítsunk fel kritériumokat, és tartsuk is be azokat! Persze, hogy lenni kell giccsnek is, meg aktuálpolitikának is, de azért ne ez legyen a meghatározó! Vannak szobrok, amelyeknek elég lenne a talapzatát megváltoztatni, és mindjárt emberibb dimenziót nyernének. Például a Szent Mihály arkangyal szobrot én letenném a kövezetre a járókelők közé, teljesen fölösleges alatta az a sziklatömb, amin ma áll.

Lugossy László második világháborús szobra körül az egyetem tőszomszédságában, ahol rengeteg fiatal megfordul, de az SZTK is ott van vele szemben, kialakítanék akár márványból valami félkörös ülőalkalmatosságot, ahol megpihenhetne egy pillanatra az ember és elgondolkozhatna akár az idő múlásán, vagy azon, hogy az emlékműnek nem kell okvetlenül anakronisztikusnak lennie, lehet a mának megfelelő formája is, mint Lugossyé. Neki szerencséje volt a megrendelővel, mert a szponzorok egyébként többnyire ma is olyan munkát rendelnek, mint száz évvel ezelőtt, figyelmen kívül hagyva, hogy mekkorát változott azóta az életünk, a vizuális kultúránk, a vizuális nyelv.

Csak a köztereinken állt meg az idő, illetve forog visszafelé az óra mutatója. És akkor eljutottunk a tömegízlés, az esztétikai képzés témájáig. Lehet, hogy innen kellene kezdeni?

Hozzászólások

hozzászólás