Gondolatok a pedagógusok etikai kódexének tervezetéhez.

Az etikai kódex megjelenése visszás hétköznapi helyzetek mérlegelésén túl mélyebb összefüggésekre is ráirányíthatja figyelmünket: milyen kapcsolatban áll az Alaptörvény preambulumával, milyen kényszerpályákat jelölhet ki a kódex az Alaptörvény hátterén? S talán a legfajsúlyosabb kérdések: hol húzódhatnak az egyén szabad választásának határai, mennyiben lehet az adott körülmények között vagy azok ellenére felismert igazságokat követni?

Az augusztusban közzétett, pedagógusokra vonatkozó etikai kódex tervezete[1] számos kérdést vetett fel rögtön megjelenése után. Ebben a cikkben nem foglalkozom azzal, miszerint kollégáknak eszükbe kell hogy jusson, vajon öltözékük nem rontja-e a foglalkoztató intézmény hírnevét, nem sérti-e környezetük méltóságát. Ezen kérdésfelvetések legfeljebb gumicsontnak tekinthetők. Azzal sem szeretnék foglalkozni, hogy a kódex szerint etikai vétséget követ el a dohányzás káros (és innentől kezdve bűnös) szenvedélyének hódoló tanár, aki egyébként törvénytisztelő módon az iskola területén és annak ötméteres sávján kívül gyújt rá. Ha ezen elítélhető magatartásról bejelentés érkezik, az eset etikai eljárást von maga után. Ilyen alapon vajon etikai vétségnek tekinthető-e, ha egy tanár diákjai szeme láttára (pl. osztálykirándulás alkalmával) rossz példát mutatva és legális droggal élve kávézik? És még lehetne sorolni azon teljesen hétköznapi élethelyzeteket, amelyek megítélése az etikai kódex tervezetének megjelenésével vitatottá válhat és rossz légkört teremthet. Ezzel együtt a tiltakozás nem vet nagy hullámokat a pedagógustársadalmon belül: csupán a Történelemtanárok Egylete szedte pontokba gyorsreagálású hadtestként a tervezettel kapcsolatos kifogásokat[2], a PDSZ (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete) pedig állásfoglalás megfogalmazása mellett online petíciót indított tiltakozásként.[3]

A rendszerváltás előtti évtizedben a hatalom puhított a diktatúrán. Ezt úgy is közvetítette, hogy az alattvalókkal összekacsintott: mindenki tudta, mit kellene tenni, mégsem tette. A hatalom pedig nem mindent szankcionált: így váltak hallgatólagosan bizonyos magatartásformák, túlélési technikák, szabálytalanságok megtűrtekké. Sok esetben csupán az egyén lelkiismerete szabott határt a kihágásoknak. Az összekacsintás része volt a kettős kommunikáció is: az állampolgár megtanulta és megtanította gyermekeinek is, ki mit mondhat otthon, baráti, rokoni körben, és miről kell hallgatnia. Aki elfogadta a játékszabályokat, biztonságban érezhette magát, és akár anyagi gyarapodásra is nyíltak lehetőségek.

Alapvető emberi jogok biztosítása azonban csak a rendszerváltás után lett valósággá és tartott egészen az új alkotmány életbelépéséig, 2012. január 1-ig. Ettől a naptól kezdve viszont valamennyiünk mögött megjelent egy, a hatalmat jelképező valamiféle végzet, mint egy többkarú polip, amely ugyan állampolgári létünket eddig nem fenyegette, nem vált agresszívvé, csak jelen volt. Ellenben akinek az elmúlt időszakban volt füle, szeme, az tudatosította az erőviszonyokat, azok ijesztő voltát. Az említett dátummal ugyanis érvénybe lépett az alkotmány bevezetője, a Nemzeti hitvallás, amely világos és határozott ideológiai elkötelezettséget fejez ki: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.” Továbbá: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.”

Lassan négy éve tehát visszaléptünk a felvilágosodás előtti történelmi korba: alkotmányjogilag deklaráltan nemzeti és keresztény államban élünk, amely önmagában is kirekeszt ateistákat, más vallású magyar állampolgárokat. Jelenkori államunk a Szent Koronára történt hivatkozással elismeri a Vatikán (azaz a katolikus egyház) primátusát, a trón és oltár szövetségének ezeréves gyökereit, az egyháznak a hatalomból való részesedését. Mindez a fent említett csoportokon kívül súlyos lelkiismereti aggályokat ébreszthet a bibliai alaptörvényekhez[4] ragaszkodó protestáns honfitársainkban is. Ezen következtetések alátámasztására hadd idézzek egy szakjogászi tanulmányból:

A magyar Szent Korona közjogi értelemben jogi személy, az állam, mint elvont, megfoghatatlan gondolat fizikai megtestesülése, akitől minden hatalom származik. Mindemellett nemcsak a politikai hatalom jelképe, hanem a pápát is jelenti, aki a koronát küldte. A Szent Korona nyilvánvaló jelentése tehát az egyház bevonása a hatalomba. És ha ezt bárki félreértené, úgy idézze fel a történeti alkotmányból a szakrális mozzanatot: mit is tett az államalapító Szent István a pápától kapott koronával? Felajánlotta Szűz Máriának, aki a katolikus egyház dogmája szerint a Menny királynője. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét az testesíti meg, akinek a Szent Korona a tulajdonában van … .

Így már érthető a kereszténységre való hivatkozás. Legalábbis arra a kereszténységre, amely erkölcsi hatalmat akar mások felett … és ezt ki is tudja kényszeríteni. Ezért büszke a Nemzeti hitvallás Szent Istvánra, hiszen ő képes volt kötelezővé tenni a katolicizmust.

‘Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbiráknak, hogy vasárnaponként az ő felszólitásokra minden ember, nagyja és apraja, férfia s asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, akik a tűzhelyet őrzik. Valaki pedig konokul hátramarad, csapják meg és kopaszszák meg.’ (István Király Dekrétumainak Második Könyve 8. fejezet). ‘Akik Isten igéjének hallgatására templomba gyülekezvén, ott a misemondás ideje alatt egymás között suttognak, egyebeket léha fecsegéssel zavarnak és a szent leckék éltető szavára nem figyelmeznek: ha öregebbek, dorgálják meg őket és szégyenséggel űzzék ki a templomból. Az ifjakat és közrendűeket pedig kössék ki mindenek szeme láttára a templom pitvarába és ostorozzák meg az ily nagy vakmerőségért.’ (18. fejezet)

A Nemzeti hitvallás nem a világnézeti semlegesség elvén nyugszik, hanem a keresztény hitet jelöli meg kiindulási pontnak, jóllehet a történeti alkotmányra való hivatkozással csak a katolikus hit normáinak felel meg. A Nemzeti hitvallás így tartalmilag szembekerül az alkotmánynak a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságáról szóló kijelentésével – és mivel értelmezési szempontból az alkotmány felett áll, így alkalmazását tekintve felül is bírálhatja azt.”[5]

Jogosan vetődik fel a kérdés: milyen összefüggés van a Nemzeti hitvallás és a Nemzeti Pedagógus Kar által összeállított etikai kódex tervezete között? A kódex bevezetőjében az alábbi olvasható:

Az állami és önkormányzati fenntartású köznevelési intézményekben a Kar által elfogadott Kódex alkalmazása kötelező. …” valamint: „Pedagógusként feladatainkat: (1) önkéntes jogkövető magatartást tanúsítva Magyarország Alaptörvényéhez hűen a jogszabályok előírásait követve … teljesítjük.[6]

A két idézetből az következik, hogy a Nemzeti Pedagógus Karba kötelező módon beterelt tanárokkal munkaviszony csak akkor tartható fenn, illetve létesíthető, ha a pedagógus magára nézve elfogadja az etikai kódexet annak szellemiségével, ideológiai irányultságával együtt. Hogy ez a lépés a már hivatásrendhez tartozó, szerződéssel vagy státussal rendelkező alkalmazottakkal szemben mennyire etikus, további aggályokat kelt. Magyarországon tehát egyedülálló módon most olyasmi történik, amitől a rendszerváltáskor azt hittük, hogy eltávolodunk: állampolgárok megélhetésének, családjaik fenntartásának feltétele egy eszméhez való elköteleződés, amely önmagában súlyosan sért minden polgári szabadságjogot. Az Alaptörvényben és a kódex tervezetében deklarált hűség ugyanis gondolkodási és lelkiismereti irányultságot szab meg, felülír és elsőbbséget követel minden más eszmei és etikai elköteleződés felett, azaz kényszerít, zsarol és szankcionál. Míg a tervezet azon társadalmi igénynek szeretne megfelelni, hogy a tanárok erkölcse ne romoljon, példamutató legyen, addig ezt a jogos elvárást kihasználva a rendszerhez hű ideológusokká akarja tenni az iskolákban dolgozókat. Másrészt, aki ennek az eszmei irányultságnak a védelmébe helyezi magát, kellő támogatottságot és magabiztosságot nyerhet, agitátorként léphet fel annak népszerűsítésében és terjesztésében. Hogy ez az attitűd mennyire jelen lehet hétköznapjainkban, kiderül egy ismert közösségi oldalon terjesztett meghívóból is:

meghívó

Láthatjuk, érzékelhetjük, hogy az eddig csak figyelő polip megmozdult. Mozgásirányát a trón és oltár bibliai értelemben tiltott (parázna)[7] szövetségének a szellemisége jelöli ki. Kétségünk nem lehet afelől: tudja, mi a dolga.

Mivel a bevezetőben említett összekacsintás rendszerváltás utáni, az egyéni érzékenységtől függően még kitolható időszaka a vége felé közeledik, felvetődik az „inkább” problematikája: mit tisztelek inkább, kinek adok tiszteletet inkább? Jelenleg ugyan nem a korai keresztények fizikai bántalmazásának idejét éljük, mégis vetíthetnek előre mintát a Decius római császár[8] rövid uralkodásának idején fellobbanó üldözésektől való menekülés technikái. Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó az a tartalom, amelyet a kislexikon.hu oldal „lapsi” szócikke alatt olvashatunk[9]: „(lat.) a. m. elesettek; azok a keresztények, kik az üldözések korában a pogány erőszaknak engedve áldoztak az isteneknek. Az ily elesettek az üldözés megszünte után több osztályba soroztattak s különböző elnevezéssel jelöltettek. Voltak t. i., kik a kínzásoktól szabadulandók, az isteneknek áldoztak (sacrificati), mások, kik tiszteletökre tömjént gyujtottak (thurificati); ismét mások, kik pénzért bizonyítványt vettek, mintha áldoztak volna, noha azt valóban nem tették (libellatici) vagy nevöket egyszerüen a császári parancsnak engedelmeskedők hivatalos jegyzékébe iratták (acta facientes), ismét mások, kik a szent edényeket és könyveket a pogányoknak kiszolgáltatták (traditores).” Valamennyi csoport válaszreakcióiban egy közös dolgot találunk: lelkiismereti kényszer hatására valóságosan vagy látszólagosan feladtak, képtelenek voltak képviselni valamit, amiben addig hittek.

Most már csak egy kérdésünk marad: a jelenkori modern hatalom vajon milyen játszmákba kényszeríti bele polgárait?

Márkus Csaba

Veszprém

 

[1]Nemzeti Pedagógus Kar Pedagógus Etikai Kódexe (tervezet) 2015. In: http://www.nemzetipedkar.hu/wp-content/uploads/2015/08/NPK-Etikai-K%C3%B3dex-v%C3%A9gleges-tervezet-.pdf

[2] http://tte.hu/tte/allasfoglalasok/8153-allasfoglalas-a-nemzeti-pedagogus-kar-altal-keszitett-pedagogus-etikai-kodex-tervezeterl

[3] http://www.peticiok.com/tiltakozas_a_nemzeti_pedagoguskar_etikai_kodexe_ellen

[4] A Tízparancsolat második pontja tiltja a faragott képek (bálványok) tiszteletét (2 Mózes 20:46). A Tízparancsolat katolikus változatából feltűnő módon épp ez a részlet hiányzik. A matematikai hiba elkerülése végett a logikailag egybetartozó, „Ne kívánd…” kezdetű szakaszt az egyház önkényesen kétfelé bontotta.

[5]Dr. Márton István: Nemzeti hiszekegy, 2011. In: http://forrasmedia.hu/vallasszabadsag/Nemzeti%20hiszekegy.pdf

[6] Nemzeti Pedagógus Kar Pedagógus Etikai Kódexe (tervezet) 2015. In: http://www.nemzetipedkar.hu/wp-content/uploads/2015/08/NPK-Etikai-K%C3%B3dex-v%C3%A9gleges-tervezet-.pdf 45. oldal

[7] Jelenések könyve 1718. fejezete

[8] http://lexikon.katolikus.hu/D/Decius.html

[9] www.kislexikon.hu/lapsi.html

 

A Vélemény rovatban megjelent írások nem feltétlenül a Veszprém-kukac szerkesztőségének álláspontját képviselik.

Hozzászólások

hozzászólás