A Pannon Egyetem Trialógusok beszélgetéssorozatának vendége volt kedden este Tolnai Ottó Kossuth-díjas vajdasági költő. Gyakran jár nálunk, számos híve és áttelepült barátja él itt, s a veszprémi kiadású EX Symposion szerkesztőbizottságának is elnöke.

Tolnai Ottót egyedi írásmódja és költészete tette ismertté, irodalmi estjein azonban élőbeszédével, varázslatos előadásmódjával ejti rabul a hallgatóit.

Híres metaforáinak egyike, a flamingó is Veszprémhez kötődik, mondta, az állatkertben látta a madarakat egyszer, télvíz idején. Az ő kedvéért terelték ki a faházukból a fázós, didergő flamingókat, amelyek a költőt vacogó meztelen nőkre emlékeztették, meg a rózsaszínű kombinékra, amelyeket egykoron a nők viseltek. A későbbiekben aztán a flamingó költészetének egyik alapmotívuma lett.

Előadásmódja csendes és lenyűgöző. Azt mondta, visszavonult, szemlélődő életre rendezkedett be, és a mindennapi, jelentéktelennek látszó dolgokra kívánt már csak figyelni, ám a nagyvilág újra és minduntalan megérinti, közel jön hozzá, most éppen palicsi házának sövénye előtt vezet az a korridor, amelyen migránsok vonulnak nap mint nap.

Drótkerítést látott idejövet is. A határon. Rabok építették, s csak néztek mögüle. Ahogyan néztek, mondta, az bevésődött az emlékezetébe. S ahogyan szavaival és gesztusaival érzékeltette a látottakat, talán a közönségébe is. Aztán bemutatott egy maga készítette kis „emlékművet” – a hajdani határzárról. Egy deszkadarab (uszadékfa?) két régi rozsdás szöggel, kerítésszerűen rájuk feltekert dróttal. Ismét a vasfüggöny. A kifejezéssel gyermekként találkozott először, egy vonatút során. Ha továbbmennénk, akkor szétloccsannánk a vasfüggönyön – mondta neki a bátyja. Súlyos gondolatmenettel utaztatta a közönséget a vasfüggöny – egy színházi tartozék – nyomán a világban.

Élőben, a keletkezés pillanatában ismerhettük meg Tolnai verseinek, elbeszéléseinek működését. Ahogyan felfigyel egy szóra, ahogyan rátapad, körbejárja, utánaolvas, hogy majd a mű „centrális” terévé tegye. Életünk fájdalmas igazságává avassa.

Először könnyed anekdotának hatott a pompeji filatelistáról szóló története is, aztán fokozatosan telítődött drámaisággal, majd elégikummal. A szabadkai bélyegárus (korábban súlyemelő) a balkáni háború idején csak ült a boltjában a pult fölé hajolva, föl sem pillantott a belépőre, csak mondogatta: „Nincsen pénzük az embereknek, nincsen pénzük az embereknek…”, nem lehetett bélyeget vásárolni tőle. Miközben a fenti mondatot zsolozsmázta, kabátja furcsán foszforeszkált, mintha aprócska flitterek díszítenék. Finom surrogás zaja is hallatszott. Kiderült, kulcsmásoló gép működik a háttérben, és a filatelista kabátján fémpor csillog, bevonva örökre görnyedő alakját, miként a láva az őrt álló pompeji katonát. Milyen nehéz megemelni egy bélyeget! – töprenghetünk a költővel mi is.

Megérdemelten szépszámú közönség előtt beszélhetett Tolnai Ottó Veszprémben. A kérdezőknek – Bozsik Péternek és Ladányi Istvánnak – nem sok feladat jutott, de azt kiválóan teljesítették: hagyták beszélni vendégüket.

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás