Lőni ugyan nem lőttek a Várfok kollégiumban, de az egész első emeletet betöltötte Ennio Morricone karakteres zenéje Sergio Leone híres westernfilmjéből A Jó, a Rossz és a Csúf címűből. Merthogy ez a szegedi Tiszatáj himnusza. Ezzel a számmal vezetik be, illetve le az estjeiket, mint a Metallica és a Ramones. A szegedi Tiszatáj szerkesztői: Annus Gábor, Tóth Ákos és Orcsik Roland, valamint szerzői: Szilasi László, Géczi János és Fenyvesi Ottó voltak a Sziveri intézet folyóirat-bemutató sorozatának vendégei hétfőn.

Ez a westernfilm, illetve még inkább westernfilmszatíra adta meg az alaphangot a beszélgetéshez, Orcsik Roland szerkesztő jól keverte a Jó, a Rossz és a Csúf kártyákat, hol ennek, hol annak osztogatva, egyből megzavarva a nyugalmi helyzetet előadók és hallgatóság soraiban, mind a két térfélen. Ezzel a geggel, játékos gesztussal eszünkbe idézve a tényt, hogy az élet kérlelhetetlen ellentétekből áll: jó és rossz, nappal és éjszaka, boldogulás és szenvedés, születés és halál. C. G. Jung is megmondta, még csak biztosak sem lehetünk benne, hogy egyik felér a másikkal. Így aztán folytonos csatatér az élet és a világ. Küzdünk valamiféle kiegyenlített állapot eléréséért, ami igazából sehol sem létezik. A Tiszatájnál sem, de ezek az ellentétek, ha jól forgatják őket, hasznosak lehetnek, hiszen segítenek jobban megérteni a jelenségeket. Több ember együtt, egymást kiegészítve sokkal többre képes, mint egyedül. Minél több nézőpontból tekintenek valamire, annál valóságosabb képet kapnak róla. A Tiszatáj egyik nagy erőssége éppen a csapat, amit persze Szegeden nem nehéz összeállítani, hiszen a bölcsészkar mindig is tele volt „cowboyokkal”, „törvényen kívüliekkel”, „párbajhősökkel”, „szőke vampokkal”, „hősszerelmesekkel”, „őrült tudósokkal”, „kreált lényekkel”, illúzionistákkal, „földönkívüliekkel”, „gengszterekkel”, lázadókkal és persze jókkal – hogy a filmhasonlatoknál maradjunk. Annál is inkább, mivel ahogyan elmondták, a folyóirat-szerkesztés is sokszereplős, komplikált eseménysor, akárcsak a filmgyártás – tesszük hozzá. Hétfőn benézhettünk a szegediek kulisszái közé: sound rollin! Camera rollin! Action!

A beszélgetést vezető Ladányi István kérdésére, hogy nyomasztja-e őket a Tiszatáj nagy hagyománya, Annus Gábor kifejtette, hogy ő a folytonosság híve. Tóth Ákos is úgy látja, hogy a tanulmány rovat, amelyet most ő szerkeszt, egy csomó továbbvihető, vállalható hagyománnyal rendelkezik, ami Ilia Mihály, Olasz Sándor, illetve Annus József egykori szerkesztők nevéhez fűződik. Ragaszkodnak például a diákmelléklethez, szeretnék, ha fönnmaradna. Ugyanígy ragaszkodnak ahhoz, hogy a helyi beágyazottság mellett a hármas határon, Kelet-Közép-Európa határán fekvő Szegednek a speciális nemzetköziségét is tükrözzék. Orcsik Roland, a versrovat szerkesztője a mai főszerkesztőhöz, Hász Róberthez fűződő kötődéséről beszélt, valamint arról, hogy más szinten szólal meg a Tiszatáj azzal, hogy nemcsak helyi költőket közöl, hanem bátran válogat az értékek mentén, bevállalva a szerzők elméjének meglepő lóugrásait, az eredetiséggel járó kockázatot. Ebben az utóbbi értelemben is érzékeli az Ilia-örökséget a folyóiratnál Géczi János, tehát hogy nem a biztos középszerre játszanak, hanem bevállalnak mindent, ami emberi, azaz nem emberellenes. Géczi Ilia Mihály széles látóköréről is beszélt, arról, hogy az egyetemes magyar irodalmat szerkesztette, beleértve a határon túliakat is. Követhető és követendő mintákat teremtett. Valamiféle méltóságot tanultunk Iliától – mondta.

Szilasi László dedikál

Szilasi László dedikál

A város erős szellemi bázisa a szegedi tudományegyetem, sok aktivitással, így számos inspiráció, jó ötlet érkezik onnan a szerkesztőkhöz. Akárcsak szerző, mint például Szilasi László, aki a régi magyar irodalom tanára, és a nagy sikerű Szentek hárfája és A harmadik híd című regények írója. Szereti a Tiszatájat, nemcsak azért, mert papírból van, és ez a mai digitális világban már direkt sármos, hanem a kapcsolatok miatt is, bár megjegyezte, József Attila és Horger Antal egy életre elrontotta a szegedi tanárok és szerkesztők helyzetét: merjen ezek után valaki eltanácsolni valakit az írástól, visszaadni egy kéziratot. Egyébként nincs rossz véleménye a hallgatókról. Azt mondja, akinek rossz véleménye van, az nem ismeri az okostelefont. A helyzet egyszerű: nem kell szövegfelismerési zh-t íratni az okostelefonok korában. Szerinte a mai egyetemisták szabadabban és jobban tudnak kérdezni. Szilasi Veszprémben három részletet olvasott fel készülő prózájából, jellegzetesen szilasisan keverve a magyar valóságot a fantáziával, amiért mi meg őt szeretjük.

Géczi János, aki egyenesen az Adriáról érkezett az estre, egy Murter szigetén született friss versét olvasta fel. Fenyvesi Ottó pedig a szegediek gondozásában megjelenés előtt álló Minimum Rock and Roll című verseskötetéből osztotta meg néhány szövegét a hallgatósággal.

Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy Veszprém felbolydult a Tiszatáj-est hírétől. Aki nem jött el, magára vessen. Olvasással még bepótolhat valamit a mulasztásból. Csak néhány név, a teljesség igénye nélkül a szeptemberi, illetve az októberi Tiszatáj-számokból: Baka István, Zalán Tibor, Tandori Dezső, Sopotnik Zoltán, Fried István, Bakos András, Szabó Marcell, Szőke Katalin, Deres Kornélia, Filip Tamás, Turczi István, Feltizi-Veress András, Ladányi István.

Hozzászólások

hozzászólás