A szerelem összeköt és átvisz. Hova visz? Legszívesebben azt írnám, hogy mit tudom én, hova. Egy másik tudatállapotba. Ha szerelmesek vagyunk, másként látjuk a világot. Ez biztos. Igen, anélkül, hogy most itt frázispufogtatásba kezdenék a szerelemről, azt azért ne feledjük, hogy ez csak az emberre jellemző érzés. Csak az ember visz erotikát a szaporodását szolgáló nemi aktivitásba, a természetes céltól némileg elkalandozva. A szerelem révén nyílnak meg a személyiségünknek olyan csatornái és mélységei, amelyek különben soha.

szerelem

A szerelem mozgatja a világot – állítólag ezt találtam mondani valamikor, amit a barátnőm azóta is emleget. Vállalom, bár nyilvánvalóan túlzó kijelentés. Alkalomszerűen behelyettesíthető a gonoszsággal, politikával, nagyravágyással stb. De maradjunk a szerelemnél, amiből állítólag egyre kevesebb van, patikamérlegen mérik, receptre adják.

Mára a magány természetes létforma lett, írja kedvenc esztéta-filozófusom, Almási Miklós A szerelem lehetetlensége című könyvében. Az élet intenzív szerelem nélkül, alacsony fordulatszámon is elviselhető, legfeljebb a munkamániával (workaholic) behelyettesíthető. Szóval, van szex és van házasság, de a szerelem most éppen nem divat, ezt állítja Almási.

Nem tudnánk szeretni? Nincs bennünk szeretet? A filozófus válasza: „Az újkapitalizmus felerősítette az egocentrikus életvitelt, az önmagunkra fókuszáló látásmódot. Ez a kor túlélési parancsa. Régen is volt ilyen, sőt ha nem őriztük az érdekeink mezsgyéjét, a sor végén találhattuk magunkat.” Aztán arra a következtetésre jut, hogy „pedig tudhatnánk, lélek nélkül nem megy a kocsi. Túléljük ugyan a mát meg a holnapot, de egyszer csak azt vesszük észre, hogy zombiként tengődünk. Üresnek érezzük magunkat. Mert a partner, a barát, a kedves nem dísz életünk alaprajzán. Velük megosztani magunkat, adni-kapni: alapszükséglet.”

Igen, anélkül, hogy most itt frázispufogtatásba kezdenék a szerelemről, azt azért ne feledjük, hogy ez csak az emberre jellemző érzés. Csak az ember visz erotikát a szaporodását szolgáló nemi aktivitásba a természetes céltól némileg elkalandozva. A szerelem révén nyílnak meg a személyiségünknek olyan csatornái és mélységei, amelyek különben soha. Két lény együtt merül alá az orgazmusba, ami egyébként értelmezhetetlen állapot. A szex, az extázis feltöri az egyén zárt struktúráját, ebben a felszabadulásban fontos szerepet játszik a meztelenség. A ruhátlansághoz, a kitárulkozáshoz le kell győzni a szégyenérzetet, a civilizációs ballasztot, ami miatt különben ritkán beszélünk erről a témáról, legfeljebb malac vicceket gyártunk róla.

Mindenki másként viszonyul a szerelemhez és a szexhez, ez lehet, hogy változik az idők során. Vannak nők, illetve férfiak, akik a szexnek élnek, úgy, ahogy más a tudománynak  vagy a munkájának, a politikának, a művészetnek, a családjának szenteli az életét, van, aki a szerelemben találja meg ezt az örömöt. Ezeket a szexőrült férfiakat nevezzük Don Juannak, szoknyapecérnek, nőcsábásznak, kujonnak és ragozhatnánk még tovább, hiszen gazdag a magyar nyelv. Hirtelen nem is tudom, a szerelemközpontú nőket hogyan titulálják. Nimfománnak? Könnyűvérűnek? Kurvának? Ribancnak? Helytelen, hiszen csupán arról van szó, hogy az erotikus szituációkban találja meg ez a nő önmagát, ilyen helyzetekben érzi a gyönyör legmagasabb fokát, ilyenkor érzi legintenzívebben az életet, amin kívül minden más szürke és unalmas. Más kérdés, hogy ez egész embert kíván-e? Az élet más területei elhanyagolódnak, kimerül, kibillen egyensúlyából az ember, ami frusztrálja. Környezete ezt lezüllésként, lecsúszásként éli meg. Ráadásul sebeket oszt, hiszen az újabb élmények kedvéért mindig elhagy valakit.

Az ember fél a csalódástól, előre fél attól, hogy esetleg majd elhagyják. Vajon miért nem merünk kockáztatni? Egyaránt félünk a kudarctól, akárcsak az egetrengető, megsemmisítő élménytől. Hogy a féltékenységről most ne is beszéljünk, ami ahhoz az oxigén nélküli állapothoz hasonlítható, amikor folyton víz alá nyomják az ember fejét. Pszichiátereknek való téma, még csak annyit, hogy amint tapasztalható, bele lehet szeretni ebbe az állapotba is, mármint a féltékenységbe, egész világlátássá fejlődhet, megszállottsággá.

A féltékenység, de a végzetes szerelem is ugyanoda vezethet, megsemmisít. Azzal a kivétellel, hogy a szerelem ugyanakkor összeköt és átvisz. Hova visz? Legszívesebben azt írnám, hogy mit tudom én, hova. Egy másik tudatállapotba. Ha szerelmesek vagyunk, másként látjuk a világot. Ez biztos.

 

Hozzászólások

hozzászólás