Az ember hasztalan harcol ellene, gondol a családjára, gyermekeire, életre, halálra, fogja be a szemét és a fülét, a démoni erő ott tombol benne, teszi tönkre a lelkét, a testét,  a vére forr, álmatlanul hánykolódik, és csak vágyódik és vágyódik. Tán mégis azoknak az egyszerű afrikaiaknak van igazuk, akik a szerelmest betegként kezelik, vele szemben elnézőek és toleránsak. Nálunknál jobban tudják, hogy a természet űzi vele kisded játékait.

A szerelem őseink hagyatéka, a génjeinkbe íródott kód, biológiai és vegyi folyamatok összessége, amely mechanizmus, ha egyszer beindul, teljesen meghülyíti az embert. A szerelmes ember tudata beszűkül, szédült révületben ténfereg a világban, néha énekel, verset ír, s ha a szeretett lény közelébe kerül, akkor a súlyos kór fizikai jelei is jelentkeznek nála: sűrűbben ver a szíve, vörösödik, izzad, gyorsabban lélegzik, üvegesedik a tekintete, kihagy az agya, hülyén vigyorog, stresszes állapotba kerül.

Egyébként a stressz és a szerelem biokémiai reakciói szinte azonosak.

Egyes természeti népek a szerelmes embert betegnek tekintik, számára nem engedélyezik, hogy üzletet vagy házasságot kössön, mert tudatzavaros állapotban, csökkentett ítélőképességgel, józan ész nélkül nem képes fontos és életre szóló döntéseket hozni. Stimmel.

A szerelem legfurcsább megnyilvánulása az eufória. A szerelmes ember nehezen koncentrál, szokatlanul viselkedik, álmatlanságban szenved, sokszor feldobott, felpörgetett lelki állapotáról tesz tanúbizonyságot. Nem is csoda – állítják a hozzáértők –, hiszen a szervezete az amfetaminokhoz igen hasonló vegyi anyagokat állít elő, a dopamint és a feniletilamint (rövidítve PEA). Vagyis ajzószereket – amelyeket Cole Porter jól ismerhetett, amikor megírta a Teljesen megőrjítesz című világszámát.

A szeretett lény hiánya súlyos elvonási tüneteket produkál, az ember kínok kínját szenvedi, és csupán egyetlen célja van az életben: mellette lenni, megérinteni, érezni, szagolni, enni, inni, szeretni. Hm, megőrjíti az embert a szerelem, a dopamin és a feniletilamin kombinációja? Meg.

Csakhogy a hatásuk nem tart örökké, akár a szintetikus amfetaminoké sem. A szervezet fokozatosan hozzászokik, és mind több és több ajzószerre van szüksége ahhoz, hogy ismét olyan bődületesen euforikus állapotba kerüljön, mint a szerelem első fellángolásában. S ha igaz, hogy a szerelem biológiai jelenség, amely megkönnyíti a párválasztást, akkor igaz az is, hogy az ajzószerek bizonyos idő után teljesen elveszítik a hatásukat és a szerelembetegségben szenvedő alany fokozatosan észhez tér.

Észreveszi, hogy a szerelemnek tárgya nem éppen Isten legtökéletesebb alkotása, mint ahogyan azt szerelmi révületében hitte (sőt látta), ám az ember tudatos lény, és nincs kizárva, hogy időközben szerelme tárgyát,  tudatosan vagy tudattalanul, a szeretett lénnyé minősíti át. Igaz, hogy beszűkült tudattal addigra már házasságot kötött, de annyi baj legyen! Legalább szép emlékei maradtak azokból az időkből, amikor a saját szervezete által termelt drogoktól „belőve” úgy vélte, hogy ő a legboldogabb ember a világon.

Nincs kizárva, hogy az önműködő szerelmi mechanizmus – minden figyelmeztetés nélkül, kortól, nemtől és körülményektől függetlenül – időnként ismét működésbe lép. Egy hajszín, egy mozdulat, egy pillantás, egy illat hatására beindul az ember nedvtermelése, működni kezdenek a hormonok, vegyi anyagokat termel, érzi a szerelmi eufória minden örömét és kínját. Hasztalan harcol ellene, gondol a családjára, gyermekeire, életre, halálra, fogja be a szemét és a fülét, a démoni erő tombol benne, teszi tönkre a lelkét, a testét, a vére forr, álmatlanul hánykolódik, és csak vágyódik és vágyódik…

Tán mégis azoknak az egyszerű afrikaiaknak van igazuk, akik a szerelmest betegként kezelik, vele szemben elnézőek és toleránsak. Nálunknál jobban tudják, hogy a természet űzi vele kisded játékait.

Hozzászólások

hozzászólás