Valamikor a múlt század végén a megyei lapnál az én területem volt az egészségügy. 1990-től, újságírói pályafutásom kezdetétől 2003-ig, tehát a rendszerváltást követő években. A kórházakba, rendelőkbe úgy voltam bejáratos, mintha ott lett volna a második munkahelyem. Úgy is éreztem, úgy is tekintettem rájuk. Korrekt partneri kapcsolatom volt szerte a megyében a kórházigazgatókkal, osztályvezető főorvosokkal, gazdasági vezetőkkel, főnővérekkel, sok szakdolgozóval és ápolónővel is. Megbíztak bennem és én ezzel sohasem éltem vissza. Jó dolgokat csináltunk együtt, a lap rendszeresen megjelenő egészségmagazinjában szakmailag színvonalas – és hiszem, hogy hasznos – felvilágosító, ismeretterjesztő missziót teljesítettünk, volt az újságban Az orvos válaszol rovat, örömmel adtunk hírt minden sikerről, újdonságról, de nem hallgattuk el a gondokat, bosszúságokat, visszásságokat sem. Komoly emberek nyilatkoztak komolyan, miniszterek, szakszervezeti vezetők mondtak véleményt, álláspontokat ütköztettünk, érvek és ellenérvek egyaránt helyet kaptak a Napló hasábjain.
Tizenkét év távollét után nagy ambíciókkal és lelkesedéssel tértem vissza, azt gondolván, hogy mindezt folytatni lehet itt, a Veszprém-kukac „hasábjain”. Dr. Pákozdy János, a megyei kórház főigazgatója annak idején nagyon elkényeztetett. Soha nem volt elérhetetlen és nem volt olyan kényes kérdés, amire ne válaszolt volna őszintén (legfeljebb végig kellett hallgatni a téma által kiváltott dühkitöréseit – de Istenem, bárcsak verhetné még az asztalt ma is!). Dr. Rácz Jenővel alig-alig ismertük egymást, mégis, amikor 2015 nyarán bekopogtattam hozzá, mint a Veszprém-kukac újságírója, barátságosan fogadott és együttműködő volt egészen a nyugdíjba vonulásáig. Felhívtam, volt, hogy Európa másik végéből, mert épp akkor adódott valami érdekes esemény, kérdeztem, ha elküldöm a kérdéseimet e-mailben, megtenné-e, hogy nyilatkozik. Soha nem utasított el és szinte postafordultával megérkeztek tőle a válaszok.
Ami azóta van, azt nem értem. Vagyis igen, de attól csak még rosszabb a közérzetem. A mostani főigazgató, dr. Dávid Gyula egyszerűen megközelíthetetlen. Összesen talán két alkalommal sikerült személyesen találkoznom vele, nem éreztem ellenségesnek a beszélgetésünk hangulatát, és mégis, ennek ellenére is, lehetetlen őt szóra bírnom. Felröppent a hír a hét elején, hogy január 18-tól hosszas engedélyeztetési procedúra után üzembe helyezik a helikopter-leszálló helyet a kórház tetején. Mivel a hírforrás nem volt megnevezve, úgy gondoltam, annyit megérdemelnek a veszprémiek, hogy hiteles információt kapjanak. Hétfő reggel telefonáltam először, aztán a hét minden napján többször is, de a főigazgatói titkárságnál tovább nem jutottam. Minden alkalommal megnyugtattak, hogy a főigazgató úrnak átadták az üzenetemet, ha lesz ideje, majd biztosan visszahív. Aztán úgy a harmadik napon írásban is megismételtem ugyanazt az egyetlen, „hóttegyszerű” kérdést (valóban átadják-e 18-án a heliportot, és lesz-e hivatalos avatási ceremónia) egyenesen dr. Dávid Gyula e-mail címére postázva. Most péntek este van, válasz sehol. Annyi sem, hogy hagyjam békén.
Persze tudom, december elején hivatalosan megtiltották a kórházigazgatóknak, hogy az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (micsoda rosszízű elnevezés!) engedélye nélkül a sajtónak nyilatkozzanak. Rétvári Bence, az Emmi államtitkára a napokban el is magyarázta, hogy a minisztérium alá tartozó nagyobb állami és nem állami szervezeteknél és intézményeknél korábban is volt nyilatkozati rend, és ez a jövőben is így lesz. Punktum! Szóval dr. Dávid Gyulára én nem neheztelek, nyilván nem akar megkockáztatni egy kirúgást, még akkor sem, ha egy olyan régóta várt, örvendetes előrelépésről kellene két szót szólnia, mint a veszprémi helikopter-leszálló hely üzembe helyezése. Mostanában hamar megvan a baj. Csak azt sajnálom, hogy valami, ami értékes volt, mert a kölcsönös bizalomra és megbízhatóságra épült, teljesen és talán végérvényesen elveszett. A sajnálaton túl pedig mélységesen felháborít, hogy gyámságra szoruló, csökkent értelmi képességűként, vagy ami még rosszabb, potenciális szabotőrként kezelnek diplomás embereket, intézményigazgatókat, végletekig kizsigerelt egészségügyi szakdolgozókat. Biztos, ami biztos, kuss mindenkinek! És ez sajnos nem csak az egészségügyiekre igaz, melléjük lehet sorolni az oktatásban, az önkormányzatoknál, a katasztrófavédelemben, a legkülönbözőbb profilú közintézményeknél dolgozókat is. Jaj, hova jutottunk?
