Minden jel arra utal, hogy nyugdíjra nemigen kell számítani, a költségvetést feleslegesen terhelő nyugdíj intézményét a kihalás fenyegeti. Változásokat adoptáló intézkedések keretében lesz költségvetési eszközátcsoportosítás, nyugdíjkorhatár növelés, sírig tartó racionalizálás. A mai értelemben vett nyugdíjat a mai ifjak a régmúlt csökevényeként fogják emlegetni, és utálják majd rendületlenül a még lélegző „nyuggereket”.

Az új jövő jeleit már tapasztaljuk. Mind többet dolgozunk mind kiszolgáltatottabb helyzetben, olykor megalázó körülmények között. Ez vár a még jó kondícióban levő középkorúakra ebben a gyökeresen átalakult, már-már tökéletes XXI. századi politikai-társadalmi-gazdasági helyzetben.

Képesítésüknek, szakmájuknak megfelelő munkahelyre koruk miatt nem pályázhatnak, lassan csúsznak lefelé a társadalmi ranglétrán. Közeleg az idő, amikor már éhbérért sem mehetnek el a most formálódó, akkorra már megtollasodott földesurakhoz kapálni, kukoricát törni.

Ha netán mégis szükség lenne a kezük munkájára, akkor majd a méltóságos úrtól (megtanulják, hogyan is kell őket illem szerint szólítani) napi adagként kapott krumplit sütögetvén, esténként Szókratész filozófiájáról, a latin drámaírókról, Márairól, Bach fúgáiról, Godard filmművészetéről, Cézanne festményeiről cserélnek gondolatokat, és olyan elfeledett, haszontalan értékekről beszélgetnek, mint az erkölcs, etika, humánum, stb.

Megállapítják, hogy ha nem fecsérelték volna el ifjúságukat értéktelen, profitot nem termelő haszontalanságokra, ha idejekorán megtanulták volna, hogy hol, hogyan és kinél kell, lehet és érdemes helyezkedni, befutni, sikerre vinni, akkor akár derék földesurakként, gyártulajdonosokként is ragyoghatott volna rájuk az élet lenyugvó napja.

Csorba Zoltán

Hozzászólások

hozzászólás