Emlékszel a Séd mozinál a nagy fehér padokra vagy az Erzsébet liget betontalapzatos, színes padjaira, és a sárga lécesek, fekete vasvázzal, megvannak? Letűnt korok.

Padok. Annyiféle van, mindegyiket másért szeretjük vagy nem szeretjük. Hangulatokat idéznek, régi emlékeket, szépeket meg harisnyafuttatókat. Suli után a támlán ültünk, szülőként a gyerekekkel már bosszankodva törölgettük papír zsebkendővel, hogy leülve fagyit ehessünk rajtuk. Vagy ráálltunk, hogy lássunk, vagy nagy ívben elkerültük, mert aludt rajta valaki. Itt nosztalgiát ébresztő betongyámok, ott rideg vasak, deszkapallók kőággyal támasztva, szürkék, barnák.

Régen lengedezett rajta a „Frissen festve”, harsogott sárgán, zölden, pirosan, most masszázshengert meghazudtoló erélyességgel vág a húsunkba, mintát hagy rajtunk, ha rövidnadrágban merészkedünk rá. Néha hátra is dőlhetünk, néha nem, néha szintezi a lejtőt, néha nem. Van szocreál deréktörő és modern csigolyaszorongató.

Padok, üléstörténetek, fenéklenyomatok gyűjteménye veszprémi mintára.

Bonyhádi Szilvia

Hozzászólások

hozzászólás